22. TŰZ ÉS JÉG

 

Az szél ismét megremegtette a sátrat, és én is vele remegtem

A hőmérséklet csökkent. Éreztem a hálózsákon és a dzsekimen keresztül. Teljesen fel voltam öltözve, túrázó csizmát húztam. Semmin nem változtatott. Hogy lehetett ennyire hideg?

Hogy lehet, hogy egyre hidegebb? Kell lennie alsó határnak, nem igaz?

„M-m-m-m-m-mennyi a-az i-i-i-i-d-d-őőő?” próbáltam kikényszeríteni a szavakat a vacogó fogaim között.

„Kettő,” válaszolta Edward.

Edward olyan távol ült tőlem, amennyire csak tudott, attól is félt, hogy egyáltalán rám leheljen, amikor már így is ilyen hideg volt. Túl sötét volt, hogy lássam az arcát, de a hangja tele volt aggodalommal, határozatlansággal és szorongással.

„Talán…”

„Nem, tt-t-t-tény-le-e-eg , j-j-j-j-jóól vagyok. Nem a-a-akaro-o-ok ki-i-men-n-ni.”

Már tucatszor megpróbált rábeszélni, hogy fussak, de féltem kimozdulni a menedékemből. Ha itt is ilyen hideg volt, elrejtve a tomboló szél elől, el tudtam képzelni milyen lenne, ha kint futnék. Kárba menne minden délutáni erőfeszítésünk. Lenne elég időnk, hogy újra alaphelyzetbe álljunk, ha a viharnak vége? Mi van, ha nem lesz vége? Semmi értelme nem volt most megmozdulni. Egész éjszaka képes lennék reszketni.

Aggódtam, hogy a nyom, amit hátrahagytunk odaveszett, de biztosított róla, hogy még mindig elegendő lesz a közelgő szörnyetegeknek.

„Mit tehetnék?” majdhogynem könyörgött.

Megráztam a fejem.

Kint a hóban Jacob boldogtalanul szűkölt.

„T-t-t-tűnj el i-n-n-n-n-en!” parancsoltam újra.

„Csak aggódik érted.” fordította Edward. „Ő rendben van. Az ő teste felkészült, hogy megbirkózzon a hideggel.”

„A-a-a-a.” azt akartam mondani, hogy akkor is el kéne mennie, de nem tudtam kinyögni. Majdnem ráharaptam a nyelvemre a próbálkozástól. Legalább Jacob elég felkészültnek tűnt a hóra, jobban, mint a saját falkája a vastag, hosszú és bozontos vöröses bundájával. Azon tűnődtem, vajon miért van ez.

Jacob nyöszörgött, magas, csikorgó, panaszos hangon.

„Mit akarsz, mit tegyek?” morgott Edward, túl aggodalmas volt, ahhoz hogy az udvariassággal törődjön.

„Vigyem keresztül ezen? Nem látom, hogy te hasznossá tennéd magad. Miért nem mész egy hősugárzóért, vagy valamiért?”

„J-j-j-jól v-v-vagyok,” tiltakoztam. Edward sóhajából és a kintről hallatszó csendesebb sóhajból ítélve nem győztem meg senkit. A szél erősen megrázta a sátrat, és vele együtt remegtem én is.

Egy hirtelen vonyítás hasította keresztül a szél bömbölését, én meg befogtam miatta a fülem. Edward fenyegetően nézett.

„Ez aligha szükséges,” suttogta „És ez a legrosszabb ötlet, amit valaha hallottam,” kiáltotta hangosabban.

„Jobb, mint bármi, amivel eddig előjöttél” válaszolta Jacob, meglepett az emberi hangja. „Menj, hozz egy hősugárzót,” morogta „nem vagyok én Szent Bernard.”

Hallottam, ahogy a sátor zipzárja gyorsan lehúzódik. Jacob olyan kis nyíláson jött be, amekkorán csak tudott, miközben fagyos levegő özönlött be mellette, néhány hópelyhet hullatva a sátor aljára. Olyan erősen remegtem, hogy az már rángatózás volt.

„Nem tetszik ez nekem,” sziszegte Edward, miközben Jake becipzározta a sátor bejáratát. „Csak add oda neki a kabátot, és kifelé.”

Erőltettem a szemem, hogy lássam az alakokat – Jacob behozta a bélelt dzsekijét, ami a sátor mellett lógott a fán.

Próbáltam megkérdezni miről beszélnek, de csak annyi jött ki a számom, hogy „M-m-m-m-m-m-m,” miközben féktelenül remegtem.

„A dzseki holnapra van – most túlságosan át van fagyva, hogy magától felmelegítse. Megfagyott.” az ajtóhoz dobta.

„Azt mondtad hősugárzó kell, hát itt vagyok én.” Jacob olyan szélesre tárta a karját, amennyire csak a sátor engedte. Mint általában, amikor farkasként pásztázott, csak a legfontosabbakat hozta magával – csak nadrágot, semmi póló, semmi cipő.

„J-j-j-j-ake, m-m-meg fogsz-sz-sz f-f-fagyn-n-ni.” próbáltam panaszkodni.

„Nem én,” mondta vidáman „A testem 42 fokos. Semmi perc alatt felmelegítelek.”

Edward vicsorgott, de Jacob még csak rá se nézett. Helyette mellém lépett, és elkezdte kicipzározni a hálózsákom.

Edward keze hirtelen keményen a vállára került, hogy visszatartsa. Hófehér a sötét bőrrel szemben. Jacob összeszorította az állkapcsát, orrlyukai kitágulta, a teste megrándult a hideg érintéstől. A hosszú izmok automatikusan megfeszültek a karján.

„Vedd le rólam a kezed,” sziszegte a fogain keresztül.

„Tartsd távol tőle a kezed,” válaszolta sötéten Edward.

„N-n-n-n-ne v-v-v-vitáz-z-zatok,” kértem. Egy újabb remegés futott végig rajtam. Úgy éreztem a fogaim összetörnek, olyan erősen csapódtak egymáshoz.

„Biztos vagyok benne, hogy ezt majd megköszöni neked, amikor a leesnek a lábujjai,” csattant fel Jacob.

Edward habozott, aztán levette róla a kezét, és visszahúzódott a helyére, a sarokba. A hangja határozott volt és ijesztő. „Vigyázz magadra.”

Jacob kuncogott.

„Menj arrébb Bella,” mondta, tovább cipzározva a hálózsákot.

Felháborodva bámultam rá. Nem csoda, hogy Edward így reagált.

„N-n-n-n-n” próbáltam ellenkezni.

„Ne légy hülye,” mondta felbőszülten. „Nem szereted, hogy tíz lábujjad van?”

Bepréselte magát a nem létező helyre, és behúzta a háta mögött a cipzárt.

Aztán nem tudtam ellenkezni – nem akartam többé. Olyan meleg volt. Körém fonta a karját, és meghitten a csupasz mellkasához húzott. A meleg ellenállhatatlan volt, mint a levegő, ha az ember sokáig volt víz alatt. Megrándult, amikor a jeges ujjaim a bőréhez érintettem.

„Jesszus, fagyos vagy Bella” panaszkodott.

„S-s-s-sajnálom.” dadogtam.

„Próbálj ellazulni,” javasolta, mikor vadul végigfutott rajtam egy újabb remegés. „Egy perc alatt felmelegszel. Persze, gyorsabban melegednél fel, ha levennéd a ruháid.”

Edward élesen felmordult.

„Ez egyszerű tény.” védekezett Jacob.”Túlélés lépésről-lépésre.”

„F-f-fejezd be Jake,” mondtam dühösen, habár a testem megtagadta, hogy egyáltalán megpróbáljam eltolni őt.

„S-s-s-s-senkinek sincs ig-g-g-azán sz-sz-sz-szüksége t-t-t-tíz lábuj-jra.”

„Ne aggódj a vérszívó miatt,” javasolta Jake önelégült hangon. „Csak féltékeny.”

„Persze, hogy az vagyok.” Edward hangja ismét olyan volt, akár a bársony, fegyelmezett, zenélő suttogás a sötétségben.

„A legapróbb fogalmad sincs róla, mennyire kívánom, hogy megtehessem érte, amit te teszel, korcs.”

„Ezek a hiányosságok,” mondta könnyedén Jacob, de a hangja keserű volt. „Legalább tudod, hogy azt kívánja bár te lennél.”

„Ez igaz.” értett egyet Edward.

A remegés lassult, elviselhetővé vált mialatt ők civakodtak.

„Na tessék,” mondta elégedetten Jacob. „Jobb?”

Végre képes voltam tisztán beszélni. „Igen.”

„Az ajkaid még mindig kékek,” ámult „Szeretnéd, hogy felmelegítsem őket is? Csak kérned kell.”

Edward viharosan sóhajtott.

„Viselkedj,” suttogtam az arcomat a vállának nyomva. Megint megrándult, amikor a hideg bőröm az övéhez ért, és én gonosz elégedettséggel mosolyogtam.

Már meghitt és meleg volt a hálózsákban. Jacob teste úgy fűtött, akár egy radiátor, minden oldalról – talán mert olyan sok volt belőle. Lerúgtam a csizmám, és a lábujjaimat a lábának nyomtam. Kissé megugrott, aztán lehajtott a fejét, hogy a forró arcát a dermedt füleimre nyomja. Észrevettem, hogy Jacob bőrének fás és pézsmaillata van – ami pont odaillett ahol voltunk, az erdő közepéhez. Finom volt. Azon tűnődtem, hogy a Cullenek és a Quileutes nem csak az előítéleteik miatt vitáznak a szagokról. Nekem mindenki jó illatú volt.

A vihar úgy süvített, mintha egy állat támadta volna meg a sátrat, de már nem aggasztott. Jacob már nem volt a hidegben, és én sem. Plusz, egyszerűen túl kimerült voltam ahhoz, hogy bármi miatt is aggódjak – fáradt, mert sokáig ébren voltam, és fájtak az izmaim. A testem lassan ellazult, ahogy felolvadtam, centiméterről-centiméterre, és erőtlenné váltam.

„Jake?” motyogtam álmosan. „Kérdezhetek valamit? Nem szemét akarok lenni, vagy bármi. Őszintén kíváncsi vagyok.” Ugyanazok a szavak voltak, amiket a konyhában mondott nekem… milyen régen volt?

„Persze.” kuncogott. Emlékezett.

„Miért vagy sokkal bundásabb, mint a barátaid? Nem kell válaszolnod, ha goromba vagyok.”

Nem tudtam az etika szabályait, mivel rájuk a vérfarkas kultúráé vonatkoztak.

„Mert hosszabb a hajam,” mondta szórakozottan – a kérdésem legalább nem bosszantotta. Megrázta a fejét, szóval a kócos haja miatt – már az álláig ért – csiklandozta az arcom.

„Oh” meglepődtem, de ez észrevehető volt. Szóval ezért vágták le mindannyian a hajukat az elején, amikor csatlakoztak a falkához. „Miért nem vágatod le? Szeretsz bozontos lenni?”

Ez alkalommal nem válaszolt azonnal, és Edward kuncogott az orra alatt.

„Sajnálom.” mondtam ásítva. „Nem kíváncsiskodásból. Nem kell elmondanod.”

Jacob dühös hangot hallatott. „Oh, ő majd úgyis elmondja, szóval mindegy…azért növesztettem a hajam, mert…úgy tűnt neked jobban tetszik, ha hosszú.”

„Oh,” kínosan éreztem magam. „Én, ööö, mindenhogy szeretem Jake. Nem kell, hogy…kellemetlenséget okozzon.”

Vállat vont. „Ma épp megfelelő volt, szóval ne aggódj miatta.”

Nem volt már mit mondanom. Ahogy tovább nőtt a csend, a szemhéjam lecsukódott, és a légzésem jobban lelassult.

„Helyes, édes, aludj.” suttogta Jacob.

Elégedetten sóhajtottam, már félig öntudatlanul.

„Seth itt van,” morogta Edward Jacobra, és hirtelen megértettem a vonítás okát.

„Tökéletes. Most miden mást szemmel tarthatsz, amíg én gondoskodom a barátnődről.”

Edward nem válaszolt, de tántorogva nyögtem „Hagyd abba” suttogtam.

Aztán csend volt, bent legalábbis. Kint a szél őrülten süvített a fák között. A sátor rázkódásától nehéz volt aludni. A hirtelen rángatózások és remegések visszarántottak az öntudatlanság széléről mindig, amikor már majdnem elaludtam. Rosszul éreztem magam a farkas, a fiú miatt, aki kint volt a hóban.

A gondolataim elkalandoztam, amíg arra vártam, hogy az elnyomjon az álom. A kis meleg hely miatt azokra a napokra gondoltam, amiket korábban Jacobbal töltöttem, emlékeztem, milyen volt, amikor még ő volt az én napom, a melegség, ami az üres életemet elviselhetővé tette. Rég volt, hogy így gondoltam Jake-re, de most itt volt, hogy újra felmelegítsen.

„Kérlek!” sziszegte Edward. „Nem zavar?!”

„Mi van?” suttogta vissza meglepődve Jacob.

„Gondolod képes vagy kontrollálni a gondolataidat?” Edward halk suttogása dühös volt.

„Senki nem mondta, hogy hallgatnod kell,” morogta még mindig zavartan Jacob. „Kifelé a fejemből.”

„Bárcsak tudnék. Fogalmad sincs, milyen hangosak a kis fantáziálgatásaid. Mintha, direkt nekem céloznád őket.”

„Megpróbálom leállítani.” suttogta gúnyosan Jacob.

Egy rövid pillanatig csend volt.

„Igen,” válaszolt morogva Edward egy kimondatlan kérdésre, olyan halkan, hogy alig hallottam. „Arra is féltékeny vagyok.”

„Gondoltam, hogy erről van szóm,” suttogta önelégülten Jacob. ”Az események kissé kiegyenlítik a mezőnyt, nem igaz?”

Edward kuncogott. „Álmodban.”

„Tudod, még mindig meggondolhatja magát” gúnyolódott Jacob.” Figyelembe véve azokat a dolgokat, amiket én megtehetek vele, te pedig nem. Legalábbis anélkül, hogy megölném.”

„Aludj, Jacob.” dörmögte Edward. ”Kezdesz az idegeimre menni.”

„Azt hiszem, fogok is. Nagyon kényelmes itt.”

Edward nem válaszolt.

Túl távol voltam ahhoz, hogy megkérjem őket, ne beszéljenek úgy rólam, mintha itt se lennék. A beszélgetés álomszerűvé vált, és nem voltam benne biztos, hogy tényleg ébren vagyok.

„Talán igen.” mondta Edward egy perc múlva, válaszolva egy kérdésre, amit nem hallottam.

„De őszinte lennél?”

„Csak kérdezz és meglátod.” Edward hangja elgondolkodtatott, mintha lemaradtam volna egy viccről.

„Nos, belelátsz a fejembe – enged, hogy ma éjjel én is belelássak a tiédbe, csak így fair.” mondta Jacob.

„A fejed tele van kérdésekkel. Melyikre akarod, hogy válaszoljak?”

„A féltékenység….meg kell, hogy őrjítsen. Nem lehetsz olyan biztos magadban, mint ahogy tűnik. Hacsaknem egyáltalán nincsenek érzéseid.”

„Persze, hogy megőrít.” értett egyet Edward, nem mulatott többé. „Most olyan rossz, hogy alig tudom fegyelmezni a hangom. Persze, még rosszabb, amikor távol van tőlem, veled, és nem látom.”

„Mindig gondolsz rá?” suttogta Jacob. „Nehéz koncentrálnod, ha nincs veled?”

„Igen és nem.” mondta Edward, úgy tűnt elhatározta, hogy őszintén válaszol. „Az én agyam másként működik, mint a tiéd. Sok mindenre tudok egyszerre figyelni. Természetesen, ez azt jelenti, hogy mindig képes vagyok rá gondolni, mindig azon tűnődöm, hogy mi jár a fejében, amikor csendben van, vagy elgondolkodik.”

Mindketten csendben voltak egy percig.

„Igen, úgy sejtem gyakran gondol rád,” motyogta Edward válaszul Jacob gondolataira.”Többet, mint szeretném. Aggódik, hogy boldogtalan vagy. „Nem, mintha nem tudnád. Nem, mintha nem használnád ki.”

„Ki kell használnom, amit csak tudok.” suttogta Jacob. „Én nem rendelkezem a te adottságaiddal – az adottsággal, hogy tudod, hogy szerelmes beléd.”

„Ez segít,” értett egyet Edward szelíd hangon.

Jacob kihívó volt. „Belém is szerelmes, tudod.”

Edward nem válaszolt.

Jacob sóhajtott. „Csak nem tudja.”

„Nem tudom megmondani, hogy igazad van-e.”

„Ez zavar téged? Azt kívánod, bárcsak hallanád, hogy mit gondol?”

„Igen…és ismét csak nem. Ő jobban szereti, hogy így van, és bár ez néha az őrületbe kerget, jobb szeretném őt boldoggá tenni.”

A szél süvített a sátor körül, megrázta, akár egy földrengés. Jacob védelmezőn összébb húzta a karját körülöttem.

„Köszönöm,” suttogta Edward. „Talán furán hangzik, de örülök, hogy itt vagy Jacob.”

„Úgy érted, ’amennyire szeretnélek megölni, annyira örülök, hogy felmelegíted’, ugye?”

„A kíméletlen igazság, nem igaz?”

Jacob suttogása hirtelen önelégült lett. „Tudtam, hogy olyan őrülten féltékeny vagy, akárcsak én.”

„Én nem vagyok olyan bolond, hogy így kimutassam, mint te. Nem segít rajtad, tudod?”

„Türelmesebb vagy, mint én.”

„Annak kell lennem. Volt száz évem, hogy elsajátítsam. Száz év, rá várva.”

„Szóval…ezek szerint elhatároztad, hogy a nagyon türelmes srácot játszod?”

„Amikor látom, mennyire bántja, hogy választania kell. Általában nem olyan nehéz irányítani. Visszafogom a…kevésbé civilizált érzéseket, amiket irántad érzek, sokszor elég könnyen megy. Néha azt hiszem, keresztüllát rajtam, de nem vagyok benne biztos.”

„Szerintem csak attól félsz, hogy ha választásra kényszeríted, akkor talán nem téged választ.”

Edward megint nem válaszolt rögtön. „Ez is része,” ismerte el végül. „De csak egy része. Mindannyiunknak megvannak a kétségeink. Leginkább azért aggódom, hogy kárt tesz magában, mikor megpróbál elosonni hozzád. Miután elfogadtam, hogy többé-kevésbé biztonságba van veled – már amennyire Bella biztonságban lehet – úgy tűnt leálltál, hogy extrém dolgokba rángasd.”

Jacob sóhajtott. „Mindig elmondtam neki, de sosem hitte el.”

„Tudom.”úgy hallatszott, mintha Edward mosolyogna.

„Azt hiszed, mindent tudsz.” suttogta Jacob.

„Nem ismerem a jövőt.” mondta Edward, hirtelen bizonytalan hanggal.

Hosszú szünet állt be.

„Mit tennél, ha meggondolná magát?” kérdezte Jacob.

„Ezt sem tudom.”

Jacob csendesen kuncogott. „Megpróbálnál megölni?” gúnyolódott ismét, mintha kételkedne benne, hogy Edward képes lenne rá.

„Nem.”

„Miért nem?” Jacob hangja még mindig gúnyos volt.

„Tényleg azt képzeled, hogy így bántanám őt?”

Jacob egy percig tétovázott, aztán sóhajtott. „Igen, igazad van. Tudom, hogy igaz. De néha…”

„Néha csábító ötlet.”

Jacob a hálózsákba temette az arcát, hogy elfojtsa a nevetését. „Pontosan.” értett egyet végül.

Milyen különös álom volt. Eltűnődtem vajon a szűnni nem akaró szél miatt képzelődtem a suttogást. Csakhogy a szél üvöltött inkább, mintsem suttogott…

„Milyen érzés? Elveszíteni őt?” kérdezte Jacob egy csendes perc után, és semmi jele nem volt humornak a hirtelen rekedt hangjában. „Amikor azt hitted, hogy örökre elvesztetted? Hogyan…birkóztál meg vele?”

„Erről elég nehéz beszélni.”

Jacob várt.

„Két különböző alkalommal gondoltam ezt.” Edward lassabban ejtette ki a szavakat, mint általában. „Először, amikor azt hittem képes vagyok elhagyni…az majdnem…tűrhető volt. Mert azt hittem, képes elfelejteni, és olyan lesz, mintha soha nem lettem volna része az életének. Több, mint hat hónapig képes voltam távol maradni, hogy betartsam az ígéretem, miszerint nem fogom ismét akadályozni. Közel volt – küzdöttem, de tudtam, hogy nem fogok győzni, hogy vissza fogok jönni, …csak hogy lássam. Legalábbis ezt hazudtam magamnak is. És ha láthatóan boldog lenne…akkor képes lennék újra elmenni.”

„De nem volt boldog. És maradnom kellett. Így győzött meg, hogy holnap is vele maradjak, természetesen. Nemrég azon tűnődtél, vajon mi ösztönözhet. Mi miatt érezte olyan szükségtelenül bűnösnek magát. Arra emlékeztetett, mit tettem vele, amikor elhagytam – mit tesz vele még mindig, amikor elmegyek. Borzalmasan érzi magát, ha említi, de igaza van. Soha nem leszek képes pótolni azt az időt, de mindenestre megpróbálom.”

Jacob egy percig nem reagált, hallgatta a vihart, vagy megrémítette, amit hallott, nem tudom pontosan.

„És másodszor – amikor azt hitted meghalt?” suttogta durván Jacob.

Jacob karjai megfeszültek körülöttem.

„De azért hagytad el, mert nem akartad, hogy vérszívó legyen belőle. Azt akartad, hogy ember legyen.”

Edward lassan beszélt. „Jacob, attól a másodperctől, hogy rájöttem, hogy beleszerettem, tudtam, hogy négy lehetőségünk maradt. Az első lehetőség, a legjobb Bellának, ha nem lennének olyan erősek az érzelmei irántam – ha elfelejtene és tovább lépne. Elfogadnám, habár ez soha nem változtatná meg azt, ahogy én érzek iránta. Úgy gondolsz rám, mint egy…élő sziklára – kemény és hideg. Ez igaz. Olyanok maradunk, amilyenek vagyunk, és nagyon ritka a valódi változás az életünkben. Amikor ez megtörtént, amikor Bella belépett az életembe, akkor minden véglegesen megváltozott. Nincs visszaút…

„A második lehetőség az, amit eredetileg választottam, hogy élete végéig mellette maradok. Ez nem túl jó lehetőség számára, hogy elvesztegesse olyasvalakivel az életét, aki nem lehet ember vele. Ez egy lehetőség, amivel a legkönnyebben szembe tudtam nézni. Tudva, hogy végül, amikor meghal, találnék rá módot, hogy kövessem én is. Hatvan év, hetven év – nagyon-nagyon rövid időnek tűnt számomra….De bebizonyosodott, hogy sokkal veszélyesebb számára az én világom közelében élni. Úgy tűnt, hogy ami csak rosszra fordulhat, az rosszra is fordult.  Megrémültem, hogy nem jutnék túl azon a hatvan éven, ha a közelében maradok, amíg ember.

„Így a hármast választottam. Ami a nagyon hosszú életem legnagyobb hibájának bizonyult, ahogy azt te is tudod. Azt választottam, hogy eltűnök a világából, remélve, hogy ez őt az egyes lehetőség felé tereli. Nem működött, és ez majdnem megölt mindkettőnket.

„Mi más maradt, mint a négyes lehetőség? Ha ez az, amit akar – vagy legalábbis azt hiszi. Próbálom késleltetni, időt adni, hogy meggondolhassa magát, de nagyon…önfejű. Tudod te is. Szerencsés leszek, ha egy pár hónapig el tudom húzni. Van ez a félelme az öregedéstől, és szeptemberben lesz a szülinapja…

„Az első lehetőség tetszik” suttogta Jacob.

Edward nem reagált.

„Pontosan tudod, mennyire gyűlölöm ezt elfogadni”suttogta lassan Jacob „de látom, hogy tényleg szereted…a magad módján. Ezzel többé vitatkozom.”

„Kivéve, hogy nem hiszem, hogy fel kéne adnod az első lehetőséget, még nem. Szerintem elég jó esély van rá, hogy jól lenne. Idővel. Tudod, ha nem ugrott volna le a szikláról márciusban…és ha vártál volna még hat hónapot, hogy ellenőrizd….Hát, talán elég boldognak találtad volna. Volt egy játék tervem.”

Edward kuncogott. „Talán működött volna. Nagyon jól kigondolt terv volt.”

„Ja” sóhajtotta Jake. „De…” hirtelen olyan gyorsan suttogott, hogy a szavak összekuszálódtak, „adj nekem egy évet vérsz – Edward. Azt hiszem, tényleg boldoggá tudnám tenni. Makacs, senki sem tudja nálam jobban, de képes meggyógyulni. Meggyógyult volna azelőtt is. És ember lehetne Charlie-val és Renée-vel, és felnőhetne, lehetnének gyerekei, és lehetne…Bella.

„Eléggé szereted, látnod kell a terv előnyeit. Azt hiszi nagyon önzetlen vagy….tényleg az vagy? Elgondolkodsz az ötleten, hogy talán én jobb lennék neki, mint te?”

„Már elgondolkodtam,” válaszolta csendesen Edward. „Bizonyos szempontból, jobban hozzá illenél, mit bármely más ember. Bellának szüksége van egy kis odafigyelésre, és te elég erős vagy, hogy megvédd saját magától, és minden mástól, ami összeesküszik ellene.  Már megtetted, és ezért hálás leszek mindaddig, amíg élek – örökké – bármelyik jön is először…

„Még meg is kérdeztem Alice-t, hogy látja-e – látja-e, hogy Bellának jobb lenne-e veled. Természetesen nem láthatja. Nem láthat téged, és aztán Bella biztos a döntésében, egyelőre.

„De nem vagyok olyan hülye, hogy elkövessem ugyan azt a hibát, amit azelőtt Jacob. Nem fogom ismét megpróbálni belekényszeríteni az első lehetőségbe. Addig, amíg akar engem, itt leszek.”

„És ha úgy döntene, engem akar?” vonta kérdőre Jacob.

„Elengedném.”

„Csak úgy?”

„Úgy, hogy soha nem mutatnám ki neki, mennyire nehéz is ez nekem, igen. De figyelnék. Tudod, Jacob, talán elhagyod egy nap. Mint Sam és Emily, nem lenne választásod. Mindig a háttérben várnék, remélve, hogy megtörténik.”

Jacob csendesen felhorkantott.”Hát, sokkal őszintébb voltál, mint azt igazán reméltem…Edward. Kösz, hogy beengedtél a fejedbe.”

„Ahogy mondtam, ma éjjel tényleg hálás vagyok, hogy jelen vagy az életében. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem…Tudod Jacob, ha nem lennénk természetünknél fogva ellenségek, és nem próbálnád ellopni tőlem az életem értelmét, talán valóban kedvelnélek.”

„Talán…ha nem lennél egy undorító vámpír, akinek feltett szándéka, hogy kiszívja az életet a lányból, akit szeretek…hát nem, akkor sem kedvelnélek.”

Edward kuncogott.

„Kérdezhetek valamit?” szólalt meg Edward egy perc múlva.

„Miért kell kérdezned?”

„Csak akkor hallom, ha rá gondolsz. Ez csak egy történet, amit Bella nem akart elmondani a napokban. Valami…a harmadik feleségről?”

„Mi van vele?”

Edward nem felelt, hallgatta a történetet Jacob fejében. Hallottam a halk felszisszenését a sötétben.

„Mi van?” kérdezte ismét Jacob.

„Hát persze,” dühöngött Edward, „Hát persze! Bár csak az öregeitek inkább megtartották volna ezt a történetet maguknak, Jacob.”

„Nem szereted, ha a piócákat rosszfiúkként tűntetik fel?”gúnyolódott Jacob.”Tudod, hogy azok. Akkor és most is.”

„A legkevésbé sem érdekel az a rész. Van fogalmad róla, melyik szereplővel azonosulna Bella?”

Jacobnak egy percbe telt. „Ó. Uhh. A harmadik feleség. Oké, értem a lényeget.”

„Ott akar lenni a tisztáson. Hogy megtegye azt keveset is, amit csak tud, és meg is teszi.” sóhajtott. „Ez volt a másik ok, amiért holnap vele maradok. Elég leleményes, ha akar valamit.”

„Tudod, a katona bátyád adta neki az ötletet, épp úgy, akár a történet.”

„Egyik sem okozott kárt.” suttogta Edward, immár békítően.

„És mikor ér véget ez a kis fegyverszünet? kérdezte Jacob. „Első napsugár? Vagy várunk amíg véget ér a harc?”

Csend volt, amíg mindketten gondolkodtak.

„Első napsugár,” suttogták mindketten, aztán csendesen nevettek.

„Aludj jól Jacob” mormogta Edward. „Élvezd ki a pillanatot.”

Ismét csend volt, és a sátor pár percig mozdulatlan volt. Úgy tűnt a szél elhatározta, hogy mindezek után nem fúj el minket, és végül feladta.

Edward halkan felnyögött. „Nem a szó szoros értelmében értettem.”

„Bocs,” suttogta Jacob. „Elmehetnél, tudod – hagyj egy kicsit magunkra.”

„Szeretnéd, hogy segítsek elaludni Jacob?” ajánlotta Edward.

„Megpróbálhatod,” mondta közömbösen Jacob. „Érdekes lenne látni, ki ment el, nem igaz?”

„Ne tégy próbára, farkas. Az én türelmem sem olyan tökéletes.”

Jacob nevetve suttogott. „Most inkább nem mozdulnék, ha nem bánod.”

Edward dúdolni kezdett magának, hangosabban, mint általában – feltételezem, próbálta elnyomni Jacob gondolatait. De az én altatómat dúdolta, és a suttogó álom miatti növekvő kényelmetlenségem ellenér, mélyebbre süllyedtem az öntudatlanságban….más álmokba, amik et jobban érzékeltem…

 

 

 

 

Oldal: 22.fejezet
Twilight-New Moon-Eclipse-Breaking Dawn - © 2008 - 2024 - minden-ami-twilight.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat