16. KOR

 

Nincs mit felvennem! –sóhajtottam.

Minden ruhámat, amim csak van kipakoltam az ágyra, a fiókjaim és a beépített szekrényem üresek voltak. Néztem az üres zugokat, hátha hirtelen meglátok valami alkalmasat. Khaki szoknyámat külön raktam a hintaszék karfájára, vártam hátha meglátok valami, ami passzol hozzá. Valami amiben gyönyörűen festek és felnőttnek. Valami azt súgja, hogy ez egy különleges alkalom. Tanácstalan voltam. Majdnem itt volt az ideje, hogy induljak, és még mindig a régi kedvencem van rajtam. Kivéve, hogyha találok valami jobbat – ennél a pontnál nem láttam jobbat – mégiscsak érettségi. Haragosan bámultam a ruhahalmot az ágyamon.  Tudtam, hogy nekem volt egy darabom, még a gyerekkoromból, ami nem volt kopott és megfelelő lenne – a vörös blúzom. Beleütöttem a falba jó kezemmel.

„Hülye, tolvaj, bosszantó vámpír!” – morogtam.

„Mit csinálsz?” – követelte Alice

Áthajolt a nyitott ablakomon keresztül, mintha egész idő alatt ott lett volna.

„Kop, kop!” – hozzáadta egy vigyorral.

„Valóban nehéz lenne megvárni az ajtóban, amíg odaérek?”

Egy lapos, fehér dobozt dobott az ágyamra. „Futólag arra gondoltam, hogy lehet hogy valamire szükséged van.”

Néztem  a nagy csomagot, ami ott feküdt a ruhahalmom tetején, elégtelen ruhatáram és fintorogtam.

„Elismerem” – mondta Alice „életmentő vagyok!”

„Életmentő vagy” – motyogtam. „Köszi”

„Szóval, gondoltam szeretnél valami nagyon csinosat a változatosság kedvéért. Nem tudod, hogy mennyire izgatnak az eltűnt dolgok., oda vagyol. Hasztalanak érzem magam. Olyan…normálisnak” – megrázkódott ettől az utolsó szótól.

„El se tudom képzelni milyen szörnyen érezheted magad. Normális teremtmény? Pfuj!”

Erre nevetni kezdett. „Szóval, legalább azt tudjuk, hogy a bosszantó tolvajod eltűnt – most éppen nem látom Seattleben.”

Amikor így kimondta ezeket a szavakat – a két dolgot egy mondatban egyszer csak bekattant. A meghatározhatatlan dolog, ami zavart engem az utóbbi napokban, a fontos kapcsolat, ami most hirtelen összeállt, hirtelen minden világos. Bámultam rá, arcomra fagyott a felismerés.

„Miért nem nyitod ki?” – kérdezte. Sóhajtott, amikor nem moccantam és unottan levette a doboz tetőt ő maga. Kirántott egy ruhát a  dobozból és feltartotta, de nem tudtam koncentrálni, hogy mi az.

„Csinos, nem gondolod? Kéket válogattam mert tudom, hogy Edwardnak ez a kedvenc színe rajtad.” – Én nem hallgatóztam.

„Ez majdnem ugyanaz.” – suttogtam.

„Mi?” –követelte. „Neked nincs semmi ilyesmid. Mi bajod, neked csak egy szoknáyd van!”

„Nem Alice! Felejtsd el a ruhákat, figyelj!”

„Nem tetszik ugye?” – Alice arca csalódott volt.

„Hallgass, Alice, nem látod? A kettő ugyanaz! Az aki összetörte és ellopta a dolgaimat, és az új vámpír Seattleben. A dolgok összefüggnek!”

A ruha kicsúszott az ujjai közül és visszazuhant a dobozba. Alice fókuszált, hangja hirtelen ijedt lett. „Miből gondolod ezt?”

„Emlékszel mit mondott Edward? Valaki kihasznál egy lyukat a képességedben, hogy ne lásd az újszülöttet? És akkor az előbb te azt mondtad, hogy az időzítés túlságosan is tökéletes – a bosszantó tolvajom nincs kapcsolatban, mintha tudta volna, hogy te most Alice túl sok mindenre koncentrálsz. Úgy gondolom, hogy túlságosan is jól használta a rést. És ha még a két dolgot nem is feltétlenül kell összekapcsolni, de pontosan ugyanabban az időben történne? Semmiképp. Ez egy személy. Ugyanaz. Az, aki hadsereget csinál magának és aki ellopta az illatom.”

Alice nem szokott meglepődni a történéseken. Megfagyott, és míg csak báámult előre elkezdtem számolni a fejemben, amíg vártam. Nem telt el két perc és újra  visszatért. Akkor rám nézett ijedt szemekkel.

„Igazad van!” – mondta rémült hangon. „Hát persze, hogy igazad! És mikor fogod ezt….”

„Edward rosszul gondolja,” – suttogtam. Ez egy  próba…látni akarja az eredményt. Ameddig nem teljesen biztos benne, hogy tökéletes a terv figyel. Biztosan meg akar ölni engem…és ő a dolgaimat amiket talált elvitte. Ellopta az illatom….így bármelyikük meg tud találni engem.”

Szemeibe kiült a megdöbbenés. Tudtam, hogy igazam van, és abban is biztos voltam, hogy ő is tudja, hogy igazam van.

„Oh, nem” – elkeseredett

Amíg vártam az érzelmeimet próbáltam elrendezni. Feldolgozni a tényt, hogy  valaki létrehozott egy vámpír hadsereget – a hátborzongató gyilkosságokkal Seattleben,, aminek az egyetlen célja, hogy elpusztítson, aztán úgy éreztem, hogy kicsit enyhül a görcs bennem. Végül egy kicsit feloldódtam, úgy éreztem van még itt valami fontos. Valami teljesen más.

„Szóval” – suttogtam. „mindenki nyugodjon meg. Senki sem akarja a Cullen családot megsemmisíteni.”

„Gondolj arra, hogy a dolgok változnak, lehet hogy teljesen rosszul gondolod”, mondta Alice a fogain keresztül.

„Valaki közülük, miért akarnának rajtad keresztül megkapni.”

„Köszi Alice! De legalább mi már tudjuk, hogy mit akarnak. Ez segíthez!”

„Talán” – motyogta. Sétálni kezdett fel-alá a szobában.

Puffanás, puffanás – ökölcsapásokat mérve az ajtómra. Ugrottam egyet, de azt hiszem Alice nem vette észre.

„Még nem vagy kész? Nem akarunk elkésni!” – Charlie panaszkodik, a hangja éles.Charlie gyülölte az ilyen alkalmakat, esetében a kiöltözés mindig körülményes.

„Majdnem. Adj egy percet!” – mondtam rekedten.

Csendben volt egy fél pillanatig. „Te sírsz?”

„Nem. Ideges vagyok. Menj el.”

Hallottam lemenni a lépcsőn.

„Én is megyek” – suttogta Alice.

„Miért?

„Edward közeledik. Ha ő ezt meghallja….”

„Menj, menj!” – azonnal rámtört a kényszer. Edward dühöngő őrültté fog változni, ha ezt megtudja. Nem tudom ezt sokáig eltitkolni, de talán a bizonyítványosztó ünnepség  nem a legjobb időpont erre.

„Készülj” – mondta Alice, aztán kirepült az ablakon.

Megtettem, amit Alice mondott, öltözködtem, bár kábultan. Próbáltam kihozni valamit a hajamból, de nem volt idő, úgyhogy egyenesen és unalmasan hagytam mint mindig az összes többi napon. Nem nagy dolog. Nem néztem még tükörbe sem, így fogalmam sem volt róla, hogy hogy festek Alice szoknyájában és felsőjében. Nem érdekelt. A karomra dobtam a csúnya sárga poliészter díszruhámat és lesiettem a lépcsőn.

„Jól nézel ki”- mondta Charlie, mogorva elnyomott érzelmekkel. „Ez új?”

„Igen” – motyogtam, nehéz koncentrálni. „Alice adta nekem. Köszi.”

Edward néhány perccel azután érkezett, hogy nővére elment. Nem volt elég időm, hogy az arcom lenyugodjon. De, mi a cirkálóban utaztunk Charlieval, neki nem volt eélye megkérdezni, hogy mi a baj. Charlie makacs volt a múlt héten, amikor együtt tanultunk és elmondtam, hogy Edwarddal szeretnék a bizonyítványosztó ünnepségre menni.  Láttam rajta – szülői jogait akarja érvényesíteni ezen a napon.  Bájosan beleegyeztem, és Edward vidáman javasolta, hogy mind egymáshoz tartozunk.  Carlislenak és Esmenek  ez nem jelent gondot, Charlie nem tudta kikényszeríteni az ellenvetéseit, megbékélt egy silány udvariassággal. És most Edward Charlie rendőrautója mögött utazott, néztem a tükörből – arckifejezésem talán annak köszönhető, hogy apa szórakoztatni próbált, és mindig vigyor támadt az arcára, amikor Edwardra pillantott a visszapillantóból. Ez biztosan azt jelenti, hogy Charlie képzel bizonyos dolgokat, amiket ha hangosan is kimondana úgy gondolja rosszalnám.

„Jól vagy?” – suttogta Edward, amikor  kisegített a kocsiból az iskolai parkolóban.

„Idegesen” – válaszoltam, és ez nem volt teljesen hazugság.

„Gyönyörű vagy” – mondta.

Úgy láttam, hogy többet akart mondani, de Charlie egy nyilvánvaló manőverrel közénk került, vállat vont és a karját a vállamra tette.

„Izgatott vagy?” – kérdezte

„nem igazán” – válaszoltam.

„Bella, ez egy nagy dolog. Te leérettségiztél a középiskolában. Most kezdődik a valódi életed. Főiskola. Egyedül….többé már nem vagy a kicsi lányom.” – Charlie hangja egy kicsit elcsuklott a végén.

„Apa” – sóhajtottam. „Kérlek nehogy elsírd magad!”

„Nem sírok” – morgott. „Te miért nem vagy ilyen izgatott?”

„Nem tudom Papa. Talán azért mert még soha nem történt velem ilyesmi.”

„Jót fog tenni neked Alice partyja! Szükséged van egy kis felfrissülésre!”

„Persze. Pontosan egy party az, ami nekem kell!”

Charlie nevetett a hangsúlyomon és megölelte a  vállam. Edward bosszúsan nézett, szeme kötelességtudó. Apám hagyott minket elmenni a tornaterem bejárata felé és ő a főbejárat felé ment, amerre a többi szülő. Óriási zűrzavar volt, amíg Ms Cope és Mr. VArner a matektanár megpróbált mindenkit betűrendbe helyezni.

„Ah, Mr. Cullen,” – mondta Mr. Varner Edwardnak.

„Hey, Bella!”

Felnéztem a hang felé, és láttam Jessica arcát egy nagy mosollyal az arcán.

Edward gyorsan megcsókolt, sóhajtott és ment a C betűs iskolatársak közé. Alice nem volt ott. Mit akar? Még jobban fokozni a helyzetet? Ez egy kedvezőtlen időzítés. Meg kell várnunk míg ennek vége lesz.

„Lefelé Bella!” – hívott újra Jessica.

Sétáltam lefelé, hogy elfoglaljam a helyemet Jessica mögött, kicsit kíváncsi voltam, hogy hirtelen miért lett ilyen barátságos. Jess dudorászta, amikor hallótávolságon belül voltam.

„….ez olyan különleges. Látod, mi éppen itt találkoztunk először, és most mi együtt érettségizünk” – ömlengett.

„El tudod ezt hinni? Kedvem lenne sikoltozni!”

„Így van” – motyogtam.

„ez egészen hihetetlen. Emlékszel arra a vasárnapra? Mi azonnal barátok lettünk, kezdetektől fogva láttuk egymást. Különleges. És én most a Kaliforniára megyek, te pedig az Alaskara, annyira fogsz hiányozni! Ígérd meg, hogy néha összefutunk majd. Úgy örülök, hogy party is lesz. Ez tökéletes. Mi nem töltöttünk eddig így túl sok időt együtt….”

Egyre csak magyarázta, és hirtelen biztos voltam benne a barátságunk visszatérése a nosztalgiának köszönhető és, hogy meghívtam a partyra, nem mitha bármi közöm lenne a dologhoz. Figyeltem rá ahogy csak tudtam, néha megvontam a vállam a díszruhámban. Boldog voltam, hogy tudtunk beszélgetni Jessicával. Ez mert valaminek a vége volt, mindegy ,hogy Eric arról zeng ódákat, hogy ez valami kezdete „kezdet” és minden hasonló elcsépelt közhely. Talán többet jelent nekem, mint hittem, de mi ma mind elmegyünk innen. Ez így túl gyors. Éreztem, hogy átjár az érzés. Milyen gyorsan eltelt az idő azóta a március óta?

És akkor Eric egyszer csak sebesen kezdett beszélni idegességében, a szavak végigfuttatak rajtam. Greene igazgató sorban hívott bennünket, egyiket a másik után egy elég hosszú szünettel a nevek között, az elülső része a tornateremnek más lement.  Szegény Ms. Cope  nagyon koncentrált, hogy a diplomának helyesen kiossza. Néztem Alicet, ahogy hirtelen megjelent, keresztül táncolt a színpadon, az arca mélyen koncentrált. Edward követte őt, kifejezése zavaros volt, de nem ideges. Csak kettőjüknek állt valahogy ez a borzalmas sárga tallár. Kitűntek a tömegből, szépségük és bájuk mintha egy másik világból jöttek volna. Csoda, hogy az emberek elhitték a meséjüket. Két angyalt állt ott, éppen csak szárnyak nélkül, egészen nyilvánvaló, hogy mások.

Hallottam, hogy Mr. Greene engem hívott, felálltam a székemből, és keresztül sétáltam a tömegen. Határozottan felvidított a tornaterem, amikor körülnéztem és  láttam Jacobot és Charliet, amint bátorítóan kiabáltak. Láttam, hogy Billy is ott volt Jake könyökénél ült. Sikerült egy határozott mosolyt villantanom feléjük. Mr. Greene befejezte a lista felolvasását, és akkor folytatta a diplomák kiosztását egy szégyenlős vigyorral, amíg nagyon hivatalos volt.

„Gratulálok, Ms Stanley” – motyogta míg Jess elvette tőle.

„Gratulálok, Ms Swan” – motyogta nekem, és a diplomát a jobb kezembe nyomta.

„Köszönöm” – morajlottam.

Mentem Jessica mellé és egymáshoz fordítottuk a diplománkat. Jess szeme vörös volt, és az arcát a díszruhájába temette. Egy pillanat kellett mire felfogtam, hogy sír.

Mr. Greene mondott valamit, amit nem hallottam, és mindenki körülöttem kiáltozott és sikoltozott. A sárga kalapok a földre zuhantak. Lerángattam a fejemről, de már késő volt, eg már füstbe ment.

„Oh Bella!” – Jess hirtelen kiabált felém. „Nem tudom elhinni, hogy vége!”

„Én sem tudom elhinni!” – motyogtam.

Karjait a nyakam köré dobta. „Ígérd meg, hogy nem felejtesz el. Jó volt együtt.”

Visszaöleltem, egy kicsit ügyetlen fortélynak éreztem amit mondott. „Boldog vagyok én is Jessica. Ez jó két év volt.” 

„Így van” – sóhajtott és szipogott. Akkor a karjai leestek. „Lauren!” – rikoltotta, áthullámzott a tömegen a sárga köntösében. A családok kezdtek egymásra találni, a tömegek összeszűkültek.

Megláttam Angelat és Ben, de a családjaik körülfogták őket. Én majd később gratulálok neki. Nyújtózkodtam, hogy lássam Alice-t.

„Gratulálok!” – Edward suttogta a fülembe, karjait a derekam köré fonta. A hangja teljesen leigázott, mindig meg tud lepni valami újjal.

„Um, kösz”

„Úgy látom, hogy te még mindig ideges vagy!” – jegyezte meg.

„Még egy kicsit”

„Mi miatt aggódsz? A party? Nem lesz borzasztó!”

„Talán így lesz jó”

„Mit nézel?”

Keresésem nem volt egészen finom, mivel észrevette. „Alice – hol van?”

„Elment, ahogy megkapta a diplomáját!”

Hangja egy új hangszínt vett fel. Láttam az aggódó kifejezést a szemében, miközben a tornaterem ajtaja felé bámult, és hirtelen döntöttem – inkább kétszer is meg kellett volna gondolnom, de ritkán csináltam ilyet.

„Aggódsz Alice miatt?” – kérdeztem.

„Ööö…” – nem akart válaszolni.

„Mit láttál a gondolataiban, egyébként? Tartasz valamitől.”

Szeme villant az arcomra egy hirtelen gyanúban.  „Ő lefordította Battle Himn, Republic Arabicba, tényleg. És amikor befejezte, mozgatott Korean jelbeszéd.”

Idegesen nevettem. „Feltételezem nem akarja, hogy tud mi jár a fejében.”

„Te tudod, hogy miért rejtőzködik előlem!” – vádolt meg.

„Hát.” – mosolyogtam, gyenge mosoly. „Feljött hozzám!”

Várt, a tekintete zavaros volt. Körülnéztem. Charlie próbált átjutni a tömegen.

„Ravasz Alice” – suttogtam gyorsan. Talán megpróbálja megtartani magának a party végéig. De a party érvénytelen lesz – nos kérlek ne vadulj meg, vagy ne légy figyelmetlen, rendben? Ezt még mindig jobb tudni, amennyire csak lehet. Ez segít rajtunk valahogy.”

„Miről beszélsz?”

Láttam Charlie fejét felbukkanni a többi fej felett, ő engem keres. 

Ő zavart és izgul.

„Csak maradj nyugodt, rendben?”

Bólintott egyszer, szája egy vonallá szűkült. Gyorsan suttogva elmagyaráztam neki, hogy milyen következtetésre jutottunk.

„Úgy gondolom, hogy hibás az a feltételezésed, hogy a baj több oldalról közelít. Úgy gondolom, hogy mindenről egy csoport tehet… és  úgy gondolom, hogy valójában ellenem irányul. Minden összefügg valahogyan. Ez csak egyetlen egy személy, akit Alice lát. Az idegen a szobámban, azért volt mert valaki oda küldte. Ugyanaz  változtatta át az újszülött vámpírokat, és lopatta el a ruháimat – ez az egész egyvalaki műve. Az illatom kellett.”

A szeme teljesen kifehéredett és egy nagyon kemény arckifejezést vett fel.

„De nem ellened jön, nem látod? Ez jó – Esme, Alice és Carlisle, senki sem akarja bántani őket!”

Szemei voltak hatalmasak, egy széles pánikkal, kábulat és rémület. Tudtam, hogy érzi, hogy igazam van, olyan arcot vágott, mint Alice amikor elmondtam neki. „Nyugalom!” – ismételtem.

„Bella” – Charlie kukorékolt, ellökdöste az útból az embereket.

„Gratulálok drágám!” – mintha sikoltotta volna, a szája a fülemnél volt. A karjaival körbe bugyolált, Edward ravaszul elmenekült a legtávolabbi oldalra.

„Köszi” – motyogtam, belefeledkezve Edward arcába. Ő még tudta magát kontrollálni.

Kezeit félig felém nyújtotta, úgy nézet ki mint aki fel akar kapni és elrohanni velem. Csek én némileg jobban tudtam magam mégiscsak kontrollálni, mint ő. Ez egy rossz ötletnek tűnt nekem.

„Jacob és Billy már elment – láttad hogy itt voltak?” – kérdezte Charlie, egy lépést hátrált, de a kezeit a vállamon hagyta. Visszanézett Edwardra – nehéz volt őt figyelmen kívül hagyni, akárcsak egy pillanatra is. Edward szája kicsit nyitva volt, szeme tele félelemmel.

„Igen” – biztosítottam róla, nehéz figyelnem rá is. „Hallottam őket, nagyon is!”

„Szép előadás volt!” – mondta Charlie.

„Mm-hmm”

Rendben, így elmondani Edwardnak tényleg nagyon rossz ötlet volt. Alice jól tette, hogy a gondolatait elrejtette. Várnom kellett volna, ameddig egyedül maradunk, talán a családjával. És nem lett volna semmi törékeny egészen közel – például ablakok…autók…iskola épületek. Szemében csak félelem, félelem és félelem. Noha most a félelem hirtelen átfodult – egyszerre csak tiszta düh váltotta fel.

„Hol szeretnél ebédelni?” – kérdezte Charlie. „Határ a csillagos ég!”

„Tudok főzni valamit!”

„Ne butáskodj. Akarsz menni a Lodgeba?” – kérdezte egy buzgó mosollyal.

Nem különösebben szerettem Charlie kedvenc éttermét, de ezen a ponton, mi a különbség? Én úgy sem tudok most enni egyébként.

„Persze, a Lodge, szuper!” – mondtam.

Charlie szélesebben mosolygott, és akkor sóhajtott. A fejét félig Edward felé fordította, de igazából nem látta.

„Velünk jössz, te is, Edward?”

Ránéztem és a szemeim könyörögtek. Edward megrángatta a kifejezését közvetlenül az előtt, hogy Charlie felé fordult volna a válaszért.

„Nem, köszönöm.” – mondta Edward mereven, szeme keémny és hideg.

„Terved van a szüleiddel?” – kérdezte Charlie, a hangja rosszaló volt. Edward mindig udvariasabb, mint Charlie megérdemelné, a hirtelen rosszindulat meglepte.

„Igen, kérlek bocsáss meg…” – Edward hirtelen megfordult és gyorsan keresztül fojt a tömegen. Csak egész keveset láttam belőle, túlságosan gyorsan mozgott, nagyon felfordult a rendszerint tökéletes álcája.

„Mit mondtam?” – kérdezte Charlie, arcán egy bűnös kifejezéssel.

„Ne aggódj emiatt Papa.” – nyugatattam meg. „Ne gondolj rá!”

„Valami bajotok van megint?”

„Semmi baj. Törődj a magad dolgával.”

„A te dolgod!”

Összehúztam a szemem. „Gyerünk enni!”

A Lodge zsúfolt. A hely szerintem egy kissé felbecsült és ragadós, de ez volt az egyetlen normálisnak mondható étterem a városban, így mindig népszerű volt nagy események alkalmával. Rosszkedvűen bámultam egy lahangoló-kitömött jávorszarvas fejet, mialatt Charlie ette a bordáját és közben Tyler Crowley szüleivel beszélgetett. Zajos volt – mindenki boldog volt, és rengetegen csacsogtak a folyosón keresztül és a telefonnál.

Néztem ki az ablakokon, és nagyon nehéz volt  ellenállnom a belső kényszernek, hogy körbenézzek és a  figyelő szemeit keressem, tudom, hogy engem figyel valahonnan. Tudtam, hogy nem fogom látni. Épp annyira tudtam, mint azt, hogy semmi esély nincs rá, hogy egy pillanatra is őrizetlenül hagyjon. Ezek után biztosan nem.

Az ebéd unalmas. Charlie, foglalt és beszélget, nagyon lassan eszik. Én lassan haraptam a burgeremből és a leharapot darabot a szalvétámbe tömtem, amikor nem figyelt oda. Az egész olyan sokáig tartott, de amikor az órára néztem – amit gyakrabban tettem, mint kellett volna – a mutató mintha nem is mozgott volna.

Végül Charlie befejezte és visszafordult felém az asztalhoz. Felálltam.

„Ennyire sietsz?” – kérdezett.

„Szeretnék segíteni Alicenek felállítani a dolgokat,” -  mondtam

„Rendben”. Elfordult tőlem és mindenkinek jó éjszakát kívánt. Kimentem, hogy a kocsinál várjak rá. Rádöltem az utasajtóra a sötét parkolóban, a felhőréteg nagyon vastag volt, napos időre semmiképp nem számíthatunk egy ideig. A levegőt nagyon nehéznek éreztem, mintha esni készülne. Egy árnyék mozgott. Zihálva megfordultam, de egy sóhaj lett belőle, amikor láttam, hogy csak Edward jelenik meg a homályból. Egy szót sem szólva szorosan a mellkasához húzott. Az egyik hűvös kezét az állam alá csúsztatta, és az arcom felemelte annyira…hogy meg tudjon csókolni. Éreztem a feszültséget az állkapcsában.

„Hogy vagy?” – kérdeztem, amikor hagyott szóhoz jutni.

„Nem túl jól,” – morajlotta. „De türtőztetem magam. Sajnálom, hogy ott elveszítettem a türelmemet.”

„Az én hibám. Várnom kellett volna vele.”

„nem” – ellenkezett. „Ezt tudnom kell. Nem tudom elhinni, hogy nem jöttem rá!”

„Sok dolgon kellett járnia az eszednek!”

„És neked nem?”

Hirtelen újra megcsókolt, nem hagyva, hogy válaszoljak. Egy pillanattal később elengedett.

„Charlie jön!”

„Elvisz engem hozzátok!”

„Követlek odáig!”

„Ez nem szükséges!” – próbáltam mondani, de már eltűnt.

„Bella?” – Charlie szólt hozzám az étterem kapujából, bandzsított a sötétben.

„Itt vagyok kint!”

Charlie sétál az autó felé és a türelmetlenségem miatt morgott.

„Hogy érzed magad?” – kérdezett, miközben északnak hajtottunk az országúton. „Ez egy nagy nap!”

„Remekül vagyok!” – mondtam.

Nevetett, könnyedén keresztüllátott rajtam. „Aggódsz a party miatt?” – találgatott.

„Igen” – mondtam megint.

Ez alkalommal nem viccelődött. „Sose voltál partyn.”

„Nem festek csodásan!” – mondtam.

Charlie kuncogott. „Szóval, valóban csinos vagy. Bár vettem volna neked valamit. Sajnálom.”

„Ne butáskodj Papa!”

„Nem butáskodom. Mindig mindent meg kellene adnom neked.”

„Ez nevetséges. Te fantasztikus vagy. A világ legjobb apukája. És…” Nem volt könnyű beszélgetni Charlieval az érzéseim felöl, de én kitartó voltam és folytattam. „És valóban boldog vagyok, hogy idejöttem élni – hozzád Papa, Ez a legjobb ötletem volt egész életemben. Ne aggódj – túlságosan borúsan látod néha a dolgokat.”

Prüszkölt. „Talán. De biztos vagyok benne, hogy elkövettem néhány hibát. Például nézd meg a kezed!”

Lenéztem a bekötött kezemre. Bal kezem könnyedén pihent a sötét kapocsban, ritkán jutott eszembe. Törött ujjpercem nem sok gondot okozott.

„Soha nem gondoltam, hogy meg kellett volna tanítanom ütni téged. Ezért hibás vagyok!”

„Azt hittem Jacob oldalán állsz?”

„Mindegy kinek adok igazat, ha valaki megcsókol az engedélyed nélkül tudnod kell kifejezni az érzéseid sérülések nélkül. Nem tartottad a hüvelykujjad az öklödön belül, igaz?”

„Nem Papa. Ez így eléggé hátborzongató, de nem hiszem, hogy a leckék segítettek volna rajtam. Jacob igazán keményfejű.”

Charlie nevetett. „Legközelebb kibelezem.”

„Legközelebb?” – kérdeztem hitetlenül.

„Aw, nem olyan kemény az a kölyök. Ő fiatal még.”

„ellenszenves!”

„Attól még a barátod.”

„Tudom” – sóhajtottam. „Tényleg nem tudom, hogy lenne helyes ez ügyben Papa.”

Charlie lassan bólintott. „Igen. A helyes dolog nem mindig nyilvánvaló. Néha a helyes dolog talán az ami valaki más szerint helytelen. Így…..sok szerencsét hozzá.”

„Köszi” – motyogtam szárazon.

Charlie nevetett újra, és akkor rosszalt. „ez a parti  nem lesz túlságosan vad……”- kezdte.

„Ne aggódj emiatt Papa. Carliesle és Esme ott lesz. De biztosan szívesen látnak, hogyha szeretnél jönni.”

Charlie fintorgott, és kikancsalított a szélvédőn át az éjszakába. Charlie pont annyira élvezi a partykat, mint én.

„Akkor megint forduljak be?” – kérdezte. „Anyagilag tönkre kellene menniük ennyi benzint használva – és ezt lehetetlen sötétben megtalálni.”

„A következő kanyar környékén lesz, azt hiszem!” – összezártam a számat. „Tudom, igazad van – lehetetlen megtalálni. Alice azt mondta, hogy tesz térképet a meghívókhoz, de lehet, hogy ennek ellenére is mindenki eltéved.” – némi vidámság futott át rajtam az ötlettől.

„Talán” – Charlie mondta míg kelet felé fordult. „vagy talán nem”

A fekete bársony sötétséget megszakította a fény, éppen ahol a Cullen föld kezdődött.  Valaki a fák mindkét oldalára ezer pislákoló lámpát akasztott, lehetetlen volt.

„Alice” – mondtam savanyúan.

„Wow”, mondta Charlie miközben tovább mentünk. A fasorok közötti lámpák nem az egyetlen fényforrás volt. Körülbelül minden húszadik lábfej után további ragyogó jelzőtüzek voltak, amik a nagy fehér házak felé vezettek. Az egész úton végig – három mérföldön keresztül.

„Nem csinál félmunkát?” – Charlie motyog félve.

„Biztos, hogy nem akarsz bejönni?”

„Egészen biztos. Szórakozz jól, kölyök!”

„Köszi, Papa”

Nevetett magán, amikor becsuktam az ajtót. Néztem, ahogy elhajt, és mosolyogtam. Sóhajtottam és elindultam a lépcső felé, hogy túlessek a partyn.

 

 

Oldal: 16.fejezet
Twilight-New Moon-Eclipse-Breaking Dawn - © 2008 - 2024 - minden-ami-twilight.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat