7. Boldogtalan befejezés

Rosalie tétovázik az ajtóban, lélegzetelállító arca bizonytalan.
-  „Természetesen „válaszoltam, a hangom egy oktávval magasabb volt meglepetésemben. „Gyere be.”
Felültem, miközben a kanapé végéhez csúsztam, hogy helyet csináljak. A gyomrom görcsbe rándult az idegességtől, hogy egy Cullen, aki nem kedvelt engem, csendesen mozgott, hogy a felszabadult helyen leüljön. Megpróbáltam kitalálni egy indokot, hogy miért akarna látni engem, de az elmém üres volt ezen a ponton.
-„Van kifogásod az ellen, hogy néhány percen keresztül beszélj velem? „- kérdezte.  -„Nem ébresztettelek fel téged vagy bármi, vagy igen? „   A szemei elmozdultak a vetetlen ágyra majd újra a kanapémra nézett.

-„Nem, ébren voltam. Persze, beszélhetünk. „

Azon töprengtem, hogy ő is olyan tisztán hallja a riadtságot a hangomban, mint én. Könnyedén nevetett, és ez úgy hangzott, mint a harangok kórusa.

-„Annyira ritkán hagy Téged egyedül „- mondta. –„Megállapítottam, hogy a lehető legtöbbet kellene kihoznom ebből az alkalomból.”
Mit akarhat mondani, amit nem mondhat Edward előtt? A kezeimet összefontam a paplan széle körül.

-„Ne gondold azt, hogy iszonyúan meg akarlak akadályozni „- mondta Rosalie, a hangja finom és majdnem védekező. A kezeit összekulcsolta az ölében és lenézett rájuk, ahogy beszélt.

-„Biztos vagyok benne, hogy a múltban elégszermegsebeztem az érzéseidet, és nem akarom megint ezt tenni.
-„Ne aggódj emiatt, Rosalie. Az érzéseim nagyszerűek. Mi az?”
Megint nevetett miközben furcsamód zavartnak hangzott.

-„Megpróbálni elmondani neked, hogy miért gondolom azt, hogy neked embernek kellene maradnod — miért maradnék ember, ha a helyedben lennék.”

-„Oh”

A hangom megdöbbent hangjára mosolygott, azután sóhajtott.
-„Edward valaha elmondta neked, hogy mi vezetett ehhez? „- kérdezte, miközben a dicsőséges halhatatlan testére gesztikulált.
 Lassan bólintottam, egyszer csak, komoran.

-„Azt mondta, hogy ez közel volt ahhoz, ami majdnem történt velem Port Angelesben töltött idő alatt, csak senki nem volt ott, hogy vigyázzon Rád”- megborzongtam az emléktől.
-„Valóban ez minden, amit elmondott Neked? „- kérdezte.

”Igen.” –mondtam, hangomban üres zavarral.-„Több volt?”

Felnézett Rám és mosolygott, ez egy szigorú, elkeseredett—de mindazonáltal kábító—arckifejezés volt.

-„Igen.”- mondta. -„Több volt.”

Vártam, miközben kibámult az ablakon. Úgy tűnt próbálja megnyugtatni magát.

-„ Szeretnéd hallani a történetemet, Bella? Ennek nincsen boldog befejezése—de a minek volt, nem?.Ha boldog befejezésünk lenne, akkor most mi mind sírkövek alatt lennénk. „

Bólintottam, bár engem megijesztett az él a hangjában.

-„A tiednél különbözőbb világban éltem, Bella. Az emberi világom egy sokkal egyszerűbb hely volt. Ez 1933 volt. Én tizennyolc éves voltam, és szép voltam. Az életem tökéletes volt.”

Az ablakon keresztül bámulta az ezüstfelhőket, a kifejezése messze távol járt.
-„A szüleim teljesen középosztálybeliek voltak. Az apámnak stabil állása volt egy bankban, most jövök rá, hogy ő önelégült volt azért — inkább tehetségért és nehéz munkáért adott jutalomként látta a jólétét, inkább mintsem elismerje a szerencse hozta. Akkor természetesnek tartottam az egészet; az otthonomban, mintha a nagy depresszió csak zavaró pletyka volt. Természetesen láttam, hogy a szegény emberek, akik nem voltak szerencsések. Az apám hagyta rám ezt a benyomást, ezek okozták a bajainkat.”

-„Az anyám dolga volt, hogy tartsa a házat- és engem és két öcsémet – makulátlanul rendben. Nyilvánvaló volt, hogy nekem van elsőbbségem és én vagyok a kedvence. Nem teljesen értettem akkor,de mindig határozatlanul a tudatában voltam annak, hogy a szüleim nem voltak elégedettek azzal, amijük nekik volt,még akkor is, ha ez több volt, mint a legtöbb. Többet akartak. Nekik társadalmi törekvéseik voltak—szociális törtetők, gondolom így hívhatnád őket. A szépségem olyan volt, mint egy ajándék számukra. Annyira sokkal több lehetőséget láttak ebben, mint én.”

-„ Nem voltak elégedettek, de én az voltam. Felvillanyoztak engem, hogy Rosalie Hale legyek. Örömöt okozott, hogy a férfi szemek néztek bárhová is mentem, mikor tizenkét éves lettem. Elragadtatott, hogy a barátnőim irigykedve sóhajtottak, amikor megérintették a hajamat. Boldog voltam, mert az anyám büszke volt rám és hogy apám szívesen vásárolt nekem csinos ruhákat.”

-" Tudtam, hogy mit akartam az életben, de nem láttam esélyt, hogy pontosan megkapja, amit akarok. Azt akartam, hogy szeressenek, hogy imádjanak. Azt akartam, hogy legyen egy hatalmas, virágos esküvőm, ahol mindenki a városban engem nézne, ahogy lesétálok a folyosón az apám oldalán és azt gondolom, hogy én voltam az a legszebb dolog, amit valaha láttak. A csodálat olyan volt, mint levegő nekem, Bella. Ostoba és sekély voltam, de elégedett voltam.” - Mosolygott, mulatatta saját értékelése.”

 

-„A szüleim hatása olyan volt, hogy szintén akartam az élet fontos dolgait. Akartam egy nagy házat, olyan elegáns berendezéssel, amit valaki más tisztítana, és egy olyan modern konyhát, ahol valaki más főzne. Mint mondtam, felszínes. Fiatal és igen felszínes. És nem láttam okot, amiért ne kapnám meg ezeket a dolgokat.”

 

-„Volt néhány jelentőségteljesebb dolog, amit akartam. Egy dolgot különösen. A legközelibb barátom egy lány, akit Verának hívták. Fiatalon megházasodott, csak tizenhét volt. Összeházasodott egy olyan emberrel, akit a szüleim számomra soha nem vettek volna figyelembe -- egy asztalos. Egy évvel később született neki egy fia, egy szép fiúcska
gödröcskékkel és göndör fekete hajjal. Ez volt az első alkalom, amikor valaha igazán féltékeny voltam bárki másra egész életemben.”

 

Kifürkészhetetlen szemekkel nézett rám. –„Ez egy különböző idő volt. Én annyi idős voltam, mint Te most, de készen álltam az egészre. Vágyódtam a saját kicsi babám után. Akartam a saját házamat és egy olyan férjet, aki megcsókol, amikor munkából hazaért —akárcsak Verát. Azonban egy nagyon különböző fajta házra gondoltam…  „

 

Nehéz volt elképzelnem azt a világot, amit Rosalie már ismert. A története a történelemnél többet szólaltatott, meg mint egy tündérmese. Egy csekély megdöbbenéssel, rájöttem, hogy ez nagyon közeli volt ahhoz a világhoz, amit Edward tapasztalt, amikor ő ember volt, a világ, amiben felnőtt. pillanatra — ha a világomat nézzük, olyan érthetetlen Edwardnak, mint Rosalie-é nekem?

Rosalie felsóhajtott, és amikor ismét beszélt, a hangja más volt, a vágyakozással teli.

 

-„Rochesterben egy királyi család élt az, King család, gúnyosan elég.             Royce Kingé volt a bank, ahol apám dolgozott, és közel az egyelten profitot hozó vállalkozás a városban. Az, ahogy a fia, második Royce King”- belekavarodott a nevébe, - látott először. Átment a bankba és kapott egy felügyelői posztot. Kettő nappal később az anyukám elfejeltette odaadni apámnak az ebédjét. Emlékszem megzavarodott, mikor meglátta, hogy a fehér organzában vagyok, és felkötött hajjal rohanok át a bankhoz.” -  Rosalie humor nélkül nevetett.

 

-„Nem vettem észre, hogy Royce furcsán nézett. Mindenki engem figyelt. De azon az éjszakán jöttek először a rózsák. Minden este úgy udvarlt nekem, hogy küldött egy csokor rózsát. A szobám mindig tele volt rózsákkal. Eljött az a pont, amikor rózsa illatát éreztem, mikor elhagytam a házat.”

 

-„Royce is csinos volt. Világosabb haja volt, mint az enyém, és halványkék szeme. Azt mondta, hogy az szemeim olyanok, mint az ibolyák. Aztán kezdtek megjelenni az ibolyák a rózsák mellett.”

 

-„ A szüleim belegyeztek- enyhén szólva. Ez volt minden, amiről álmodtam. És amiről Royce is álmodott. Tündérmesék hercege eljött, hogy hercegnője legyek. Minden, amit akartam, az megvan, és több is, mint ahogy elképzeltem, elvártam. Jegyesek voltunk azelőtt, hogy ismertem volna kettő hónapja.”

 

-„Nem töltöttünk sok időt kettesben. Royce azt mondta, hogy felelőssége van a munkájában és mikor együtt vagyunk, szereti, hogy megnéznek minket az emberek, ahogy a kezét fogom. Ezt én is szerettem. Volt sok party, tánc, és gyönyörű ruhák. Amikor a King voltál, minden ajtó nyitva állt előtted, minden piros szőnyeg eléd van terítve.”

 

-„Nem volt hosszú eljegyzés. A tervek pazar esküvő körül forogtak. Minden úgy történt, ahogy elterveztem. Tökéletesen boldog voltam. Amikor Verát hívtam, nem éreztem féltékenységet. Elképzeltem a szőke hajú gyerekeket, ahogy a King-birtok óriási pázsitján játszanak és sajnáltam őt.”

 

Rosalie abbahagyta hirtelen, összeszorította a fogait. Ez észhez térített, a történetével kapcsolatban, ráébredtem, hogy a horror nincs messze. Nem volt boldog befejezése, ahogy ő megígérte.

Csodálkoztam, hogy ez az, ami miatt olyan sok keserűség van benne--- mert neki megvolt mindene, amit akart, mikor a normális emberi élete kettétört.

 

-„Veránál voltam azon az éjszakán”- Rosalie suttogott. Az arca sima volt, mint a márvány és kemény. -„A kis Henry igazán imádni való volt, minden mosoly és gödröcske volt — éppen felült egyedül. Vera kikísért az ajtóig, amikor távoztam, a babája a karjaiban és a férje a lány oldalán, aki átkarolta a derekát. Arcon csókolta, amikor azt gondolta, hogy nem figyelek. Ez zavart engem. Amikor Royce megcsókolt engem, nem éppen ugyanaz volt — nem annyira édes valahogy…. Félretettem ezt a gondolatot. Royce volt a hercegem. Egy nap királyné leszek.”

 

Nehéz volt megmondani a holdfényben, de ez úgy nézett ki, mintha a csont fehér arca sápadtabb lett volna.

-„Sötét volt az utcákon, a lámpák már égtek. Nem voltam tisztában vele, hogy milyen késő volt.” Tovább suttogott majdnem hallhatóan. – „ Hideg volt, túl. Nagyon hideg késő áprilishoz képest. Az esküvő csak egy hét távolságra volt, és aggódtam az időjárás miatt, ahogy siettem haza — erre világosan tud emlékszem. Minden részletre emlékszem arról az éjszakáról. Annyira keményen kapaszkodtam ebben…. a kezdetben. Nem gondoltam semmi másra. És így emlékszem erre, amikor annyira sok kellemes memória enyészett el teljesen….”

Sóhajtott, és elkezdett megint suttogni. –„Igen, aggódtam az időjárás miatt. . . . Nem akartam azt, hogy bent az esküvőt bent kelljen tartani…”

 

-„Csak néhány utcára voltam a házunktól, mikor hallottam őket. Egy férfi csoport a törött utcai lámpa alatt, túl hangosan nevetettek. Ittak. Fel akartam hívni apát, hogy haza kísérjen, de az út túl rövid volt, így buta ötletnek tűnt. És akkor a nevemet mondta egyikük.

 

-„Rose” - ordította, és a többiek hülyén nevettek.

 

-„Aztán hirtelen megláttam, hogy a részegek milyen jól öltözöttek voltak. Rocye volt és pár barátja, gazdag emberek fiai.”

 

 -„ Itt az Rose-m!” – Royce kiabált, miközben velük nevetett, hülyeként hangzott. - „ Késtél. Fázunk. Sokáig várattál minket.”

 

-„Sosem láttam korábban őt inni. Egy pohárköszöntő egy partyn. Azt mondta nekem, hogy nem szereti a pezsgőt Nem jöttem rá, hogy jobban szerett valami sokkal erősebbet.”

-„Volt egy új barátja, — egy barát barátja, Atlantából jött.”

-„Mit mondtam neked, John „- Royce hangosan kiabált, miközben megragadta a karomat és közelebb húzott engem. -„ Ő nem csinosabb, mint a Georgiai őszibarackjaid közül mindegyik?

 

Az ember, aki John hívtak, sötét hajú és napbarnított volt. Úgy megvizsgált engem, mintha én egy olyan ló volnék, amit venne.

 

-„ Nehéz megmondani”- lassan, vontatottan beszélt –„Teljesen be van takarva.”

-„Nevettek, Royce mint a többi.”

-„Hirtelen Royce letépte a vállaimról dzsekim, — ez egy ajándék volt tőle, — lepattogtak a rézgombok. Szétszóródtak az utcán.”

 

-„ Mutasd meg neki, hogy hogy nézel ki, Rose! - Megint nevetett azután kitépte a kalapomat a hajamból. A gombostűk megrántották a hajamat a gyökerestül, és fájdalmamban felkiáltottam. Úgy tűntek, hogy élvezik ezt, — a fájdalmam hangját.”

Rosalie hirtelen rám nézett, mintha elfeledkezett, volna arról, hogy ott voltam.
Biztos voltam, hogy az arcom olyan fehér volt, mint az övé. Hacsak nem zöld volt.

 

-„ Nem akarom, hogy halld a maradékot”- mondta csendesen. -„Az utcán hagytak engem miközben még mindig nevettek, ahogy elbotladoztak. Azt gondolták, hogy halott voltam. Azzal ingerelték Royce-t, hogy egy új menyasszonyt kell találnia. Ő nevetett és azt mondta, hogy először egy kevés türelmet kellmeg tanulnia majd.”

-„Vártam az úton, hogy meghaljak. Hideg volt, habár annyira sok volt a fájdalmam, meglepődtem, hogy ez zaklatott engem. Elkezdett havazni, és azon töprengtem, hogy miért nem haltam meg. Türelmetlenül vártam a halált, hogy eljöjjön, hogy a fájdalomnak vége legyen. Olyan sokáig tartott…”

 

-„Carlisle akkor megtalált engem. Kiszagolta a vért, és jött, hogy megvizsgáljon. Emlékszem arra, hogy homályosan bosszantott, ahogy dolgozott fölöttem, miközben megpróbálta megmenteni az életemet. Soha nem kedveltem Dr. Cullent vagy a feleségét és a testvérét sem — ahogy Edward akkor mutatott. Felidegesített engem, hogy ők mind szebbek voltak, mint én voltam, különösen a férfiak. De nem vegyültek el a társadalomban, úgyhogy csak egyszer vagy kétszer láttam őket.

 

-„Azt gondoltam, hogy meghaltam, amikor felhúzott a földről és velem futott — a sebesség miatt – úgy éreztem mintha repülnék. Emlékeztem arra, elborzadtam, hogy a fájdalom múlt el...”

-„Azután egy fényes szobában voltam, ami meleg volt. Elaludtam, és hálás voltam, ahogy a fájdalom elkezdett tompulni. De hirtelen valami éles vágott meg engem, a torkomat, a csuklóimat, a bokáimat. Ijedtségemben sikítottam, miközben arra gondoltam, hogy azért hozott ide, hogy még jobban megsebezzen engem. Azután a tűz elkezdett égni bennem, és nem érdekelt semmi más már. Könyörögtem neki, hogy öljön meg. Amikor Esme és Edward hazajöttek, nekik is könyörögtem, hogy öljenek meg. Carlisle velem maradt. Fogta a kezemet és mondta, hogy nagyon sajnálja, megígérte, hogy nemsokára vége. Elmondott nekem mindent és néha hallgattam. Elmondta nekem, hogy mi volt, hogy én mivé válok. Nem hittem neki. Minden alkalommal bocsánatot kért, amikor sikítottam.”

 

-„ Edward nem volt boldog. Emlékszem, hallottam őket, ahogy megvitatnak engem. Abbahagytam néha a sikítást. Egyáltalán nem jó sikoltozni. „

 

-„Mire gondoltál, Carlise?”- mondta Edward.- „Rosalie Hale?”- Rosalie tökéletesen utánozta Edward ideges hangját. Nem tetszett, ahogy mondta a nevem, mintha valami baj lenne velem.”

 

-„ Nem hagyhatom, hogy meghaljon”- mondta csendesen Carlisle. –„ Túl sok volt—túl szörnyű, túl sok pocsékolás.”

 

-„Tudom”- mondta Edward és azt gondoltam, hogy elutasítónak hangzott. Ez feldühített.
Nem tudtam akkor azt, hogy ő pontosan azt látta, amit Carlisle látott.

-„ Túl nagy pocséklás. Nem hagyhatnám ott őt,”- Carlisle suttogva ismételte.

-„Természetesen nem tudtad”- Esme egyetértett.

 

-„ Állandóan halnak meg emberek”- emlékeztette őt kemény hangon. -„ Nem gondolod azt, hogy ő egy kicsit felismerhető, ugyan? A Kingek egy hatalmas keresést fognak indítani—senki sem fogja gyanúsítani a gonoszt”- morogta Edward.

 

-„ Örömmel töltött el, hogy úgy nézett ki, hogy tudják, Royce volt a bűnös.

-„Nem fogtam fel, hogy már majdnem vége volt – erősebb lettem és ez volt az, amiért képes voltam koncentrálni, arra, amit mondanak. A fájdalom kezdett eltűnni az ujjhegyeimben.

 

-„Mit fogunk csinálni vele?”- mondta undorodva Edward --- legalábbis nekem úgy hangzott.

 

Caslisle sóhajtott. -„ Ez rajta áll, természetesen. Lehet, a saját útját akarja járni.”-

 

-„Eleget elhittem abból, amit mesélt a világáról, hogy megijedjek. Tudtam, hogy az életem véget ért és hogy nem fog visszatérni. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül legyek…..”

 

-„ A fájdalom végül véget ért, és utána elmagyarázták nekem újra, hogy mi voltam. Ekkor már elhittem. Éreztem a szomjúságot, a kemény bőrömet; láttam a ragyogó vörös szemeimet.”

 

-„ Sekélyes, az voltam, jobban éreztem magam mikor először láttam a tükörképemet a tükörben. A szemek ellenére, én voltam a legszebb dolog, amit valaha láttam.”- Egy pillanatra nevetett magán. -„ Eltartott egy ideig, amíg elkezdtem a szépséget hibáztatni azért, ami velem történt – számomra átok volt. Azt akartam, amim volt…. nos, nem ronda, csak normális. Mint Vera.  Megházasodni valakivel, aki szeret engem, és hogy csinos babáim legyenek. Ez az, amit én igazán akartam, végig.  Még mindig nem tűnik soknak, amit kértem.”

 

Egy pillanatra a gondolataiba merült és meglepődtem, hogy újra elfelejtette a jelenlétemet. De utána rám mosolygott és az arca hirtelen diadalmas lett.

 

-„ Tudod a rekordom majdnem olyan tiszta, mint Carlisle-é,”- mondta nekem. - „Jobb, mint Esme-é. Ezerszer jobb, mint Edwardé. Soha nem ízleltem meg emberi vért „- jelentette ki büszkén.

Értette a megrökönyödött arckifejezésemet, ahogy azon töprengtem, hogy a rekordja miért volt csak majdnem tiszta.

-„Meggyilkoltam öt embert”- mondta nekem önelégült hangon. Ha igazán embernek lehet hívni őket. De nagyon óvatos voltam, ne hogy kiöntsem a vérüket -- tudtam, hogy nem leszek képes ellenállni, és nem akartam semmi részüket sem magamban, tudod.”

-„ Royce-t hagytam utoljára. Reméltem, hogy hallott a barátai haláláról, és rájön, hogy mi fog eljönni érte Reméltem, hogy a félelem rosszabbá teszi neki a véget. Úgy gondolom, működött. Elbújt egy ablaktalan szoba ajtaja mögé, ami olyan vastag volt, mint a bank páncélterme, kívülről fegyveres őrök védték, mikor elkaptam őt. Hoppá---- hét gyilkosság”- javította ki magát.-„Elfeledkeztem az őreiről. Csak egy másodpercet vettek igénybe.”

 

-„ Túlságosan teátrális voltam. Ez gyerekes volt, igazán. Egy esküvői ruhát viseltem, amit erre az alkalomra loptam Sikított, maikor meglátott engem. Azon az éjszakán sokat visított. Meghagyni őt utoljára, jó ötlet volt -- könnyebben tudtam kontrollálni magam, hogy lassabban tegyem—„

 

Hirtelen szünetet tartott, és végig pillantott rajtam.  –„ Sajnálom.”- mondta kellemetlen hangon. –„ Megijesztettelek téged, nem igaz?”

 

-„ Jól vagyok”- hazudtam.

 

-„ Elragadtattam magam.”

 

-„ Ne aggódj emiatt.”

 

-„ Meglepődtem, hogy Edward nem mondott el többet neked erről.

 

-„ Nem szereti elmesélni más emberek történetét – úgy érzi, elárulja az emberek bizalmas dolgait, mert annyira sokkal többet hall, mint róla mások.”

 

Mosolygott és megrázta a fejét. –„ Lehet, több hitelt kellene adnom neki. Ő igazán, eléggé tisztességes, ugye? „

 

-„Én is így gondolom.”

 

-„Elmondhatom” –aztán sóhajtott. –„Nem voltam tisztességes veled, Bella. Elmondta neked, hogy mért? Vagy túl bizalmas volt?

 

-„ Azt mondta, azért, mert ember voltam. Ő azt mondta, hogy neked nehezebb, hogy van valaki kívülről, aki tudja.”

 

Rosalie csengő nevetése félbeszakított. –„ Most tényleg bűnösnek érzem magam. Ő sokkal-sokkal kedvesebb volt, mint megérdemelném.”- Úgy tűnt felpezsdült, ahogy nevetett.

-„ Micsoda hazudozó ez a fiú.” – Megint nevetett.

 

-„ Hazudott?”- kérdeztem hirtelen óvatosan.

 

-„ Nos, valószínűleg ez így erős feltételezés. Csak nem mondta el neked az egész történetet. Amit elmondott neked igaz volt, most igazabb, mint korábban. Ugyanakkor abban az időben…” - Szünetet tartott miközben idegesen kuncogott. –„Ez kínos. Tudod először javarészt féltékeny voltam rád,
mert téged akart és nem engem.”

 

Szavai izgatottságot sugárzottak a félelmen keresztül. Miközben ott ült az ezüstfényben, ő szebb volt bármi másnál, amit elképzelhetnék. Nem tudtam versenyezni Rosalie-vel.

 

-„ De te Emmett-et szereted.”- motyogtam.

 

Megrázta a fejét, szórakozottan. –„Nem akarom Edwardot arra, Bella. Én soha—testvérként szeretem őt, de ingerelt az első pillanattól, hogy hallottam beszélni. Meg kell értened… Annyira hozzászoktam, hogy akarnak az emberek engem. És Edwardot a legkevésbé sem érdekeltem. Csalódott voltam, a kezdetekben ez sértett engem. De soha nem akart senkit, úgy hogy ez nem zaklatott sokáig engem. Még akkor is, amikor először találkoztunk Tanya klánjával Denali-ben – mindegyikük nő – Edward soha nem mutatta a legcsekélyebb érdeklődést sem. Aztán találkozott veled.”- Zavaros szemekkel nézett rám. Csak félig figyeltem. Edwardon és Tanyán és a többi nőn gondolkodtam, és ajkaimat kemény vonallá sajtoltam.

 

-„ Nem az, hogy nem vagy szép, Bella”- mondta, félreértve a kifejezésemet. –„ De ez éppen azt jelentette, hogy vonzóbbnak talált téged. Én elég hiú vagyok, ahogy gondolom.”

 

-„De most mondtad először. De mindazonáltal ez... Nem zavart téged, nem igaz? Úgy értem, mindketten tudjuk, hogy te vagy a legszebb személy a bolygón.”

 

Nevettem, ahogy kimondtam a szavakat --- annyira nyilvánvaló volt. Milyen furcsa, hogy Rosalie-nek ilyen megnyugtatásokra van szüksége.

 

Rosalie szintén nevetett.-„Köszönöm, Bella. És ez nem, igazán nem zavar már engem. Edward mindig is kicsit fura volt.” – Megint nevetett.

-„ De még mindig nem kedvelsz engem”- suttogtam.

 

Mosolya elhalványult. –„ Sajnálom. ”

 

Egy pillanatig csendben ültünk, és nem úgy látszott, hogy folytatná.

 

-„ Elmondanád nekem, hogy mért? Tettem valamit?”-Dühös volt, hogy a családját —az ő Emmett-jét -- veszélybe sodortam? Újra és újra. James most meg Victoria….

 

-„ Nem, nem tettél semmit.”- mormolta. -„ Még nem.”

 

Bámultam őt, zavartan.

 

-„ Nem látod, Bella?”- A hangja hirtelen szenvedélyesebb volt, mint korábban, mint amikor elmesélte a boldogtalan történetét. –„Neked már megvan mindened. Egy teljes élet vár rád-- minden, amit akartam. És éppen ezt akarod eldobni. Nem látod, hogy én cserélnék veled, csak hogy te legyek? Neked van választásod, ami nekem nem volt, és rosszul döntesz.”

 

Meghátráltam az ő vad kifejezésétől. Észrevettem, hogy a számat eltátottam és gyrosan becsuktam.

 

 Egy hosszú pillanatig bámult engem, és lassan a szenvedély a szemeiben elhalványult. Hirtelen zavarba jött.

 

-„És annyira biztos volt abban, hogy nyugodtan tehetném ezt.”- Megrázta a fejét, látszólag egy kicsit bódult volt az érzelmek áradásától. –„ Csak azt, hogy nehezebb most, mint akkor volt, amikor nem volt több mint hiábavalóság.”

 

Csendben a holdat bámulta. Néhány pillanatba telt, mielőtt elég bátor voltam ahhoz, hogy megtörjem az álmodozásában.

 

-„ Jobban kedvelnél akkor, ha úgy döntenék, hogy ember maradok?”

 

Visszafordult hozzám, az ajkai megremegtek egy mosoly nyomán -„Talán.”

 

-„Te is megkaptad a boldog befejezés egy részét”- emlékeztettem őt. –„ Megkaptad Emmett-et.”

 

-„ Megvan a fele”- mosolygott. –„ Tudod, hogy megmentettem Emmett-et, amikor egy medve szét akarta marcangolni és elvittem őt haza Carlisle-hoz. De ki tudod találni, hogy miért akadályoztam meg, hogy a medve megegye őt?”

 

Megráztam a fejem.

 

-„ A sötét göndörödő hajfürtjeivel… és a gödröcskék az arcán, amik látszódtak, amikor fájdalmában grimaszolt… az a furcsa ártatlanság, ami annyira oda nem illően látszott egy felnőtt férfi arcán… Vera kicsi Henry-jére emlékeztetett engem. Nem akartam, hogy meghaljon –annyira, bár utáltam ezt az életet, elég önző voltam ahhoz, hogy megkérjem Carlisle-t, változtassa át őt nekem.

 

-„ Szerencsésebb voltam, mint megérdemeltem. Emmett minden, amit kértem volna, ha elég jól ismertem volna magamat, hogy tudjam, mit kérjek. Ez a rész jobban működött, mint reméltem volna. De soha többé nem lesz több mint mi ketten. És soha nem fogok ülni egy tornácon valahol, vele ősz hajúan, körülvéve az unokáinkkal.”

 

A mosolya most kedves volt. –„Ez eléggé bizarrnak hangzik neked, nem igaz? Bizonyos szempontból te sokkal érettebb, vagy mint én mikor tizennyolc voltam. De más szempontból… sok olyan dolog van, amit valószínűleg soha nem gondoltál volna komolyan. Túl fiatal vagy, hogy tud, hogy mit akarsz majd tíz év múlva, vagy tizenöt – és túl fiatal, hogy feladj mindent anélkül, hogy átgondolnád. Nem akarod elhamarkodni a tartós dolgokat, Bella.”- Megpaskolta a fejemet, de a gesztus nem tűnt leereszkedőnek.

Sóhajtottam.

 

-„ Gondolj csak bele egy kicsit. Miután megtörtént, nem lehet ezt visszavonni. Esme velünk helyettesíti… és Alice nem emlékszik semmi emberire, így nem hiányozhat neki… Emlékezni fogsz, ugyan. Túl sok, amit feladsz.”

 

De többet kapok cserébe, ezt nem mondtam ki hangosan. –„ Köszönöm, Rosalie. Jó megérteni… jobban ismerni téged.”

 

-„Bocsánatot kérek, maiért ilyen szörnyeteg vagyok.”- vigyorgott. –„ Megpróbálok viselkedni mostantól.”

 

Visszavigyorogtam rá.

 

Még nem voltunk barátok, de elég biztos voltam benne, hogy nem fog mindig ennyire utálni.

 

-„Megengedem, hogy most már aludj.”- Rosalie szemei az ágyra lebbentek, és az ajkai megrándultak„

–„ Tudom, hogy zavar a viselkedése, hogy így bezár, de ezt ne közöld vele, amikor visszér. Jobban szeret téged, mint hinnéd. Megrémíti őt, hogy távol van tőled.”- Csendesen felkelt és kinyította az ajtót. –„ Jó éjszakát, Bella”- suttogta, ahogy becsukta maga mögött az ajtót.

 

-„ Jó éjt, Rosalie.”- mormoltam egy másodperccel később.

 

Sok időbe telt, amíg elaludtam.

 

Amikor aludtam, volt egy rémálmom. Átkúsztam a sötét, hideg kövű, ismeretlen utcán, a könnyen szállingózó hó alatt, maszatos vérnyomokat hagyva magam mögött. Egy sötét angyal hosszú fehér ruhában bosszús szemmel nézte haladásomat.

 

Másnap reggel, Alice vitt az iskolába, amíg én rosszkedvűen bámultam ki a szélvédőn. Alvástól megfosztottnak éreztem magamat, és ez sokkal erősebbé tette a bebörtönzésem bosszúságát.

 

-„ Ma este elmegyünk szórakozni Olympia-ba vagy valami”- ígérte. –„ Jó móka lenne, igaz?”

 

-„Miért nem zársz be az alagsorban”- javasoltam –„és felejted el a cukormázat?”

 

Alice elkomorodott.-„Vissza fogja vinni a Porschét. Nem végzek nagyon jó munkát. Jól kellene szórakoznod. „

 

-„ Ez nem a te hibád”- motyogtam. Nem hiszem, hogy igazából bűnösnek éreztem magamat.

–„Ebédnél találkozunk.”

 

Elvánszorogtam angolra. Edward nélkül, a nap garantáltan kibírhatatlan volt. Duzzogtam az első órán, jól tudtam, hogy ez a hozzáállásom nem fog segíteni semmit.

 

Amikor a csengő megszólalt, nem sok lelkesedéssel keltem fel. Mike ott volt az ajtónál, nyitva tartva azt nekem.

 

-„ Edward túrázik ezen a hétvégén?”- barátságosan kérdezte, miközben kisétáltunk a könnyű esőbe.

 

-„ Igen.”

 

-„Akarsz csinálni valamit ma este?”

 

Hogy lehet még mindig bizakodó a hangja?

 

-„Nem lehet. Pizsama partim lesz.”- morogtam. Egy kemény pillantást vetett rám, amíg felmérte a hangulatomat.

 

-„ Ki vagy te? --- „

 

Mike kérdése olyan rövid volt, mint amennyire hangos, morgó üvöltés tört ki a hátunk mögött a parkolóban. Mindenki megfordult a járdán, hogy lássa, hitetlenséggel bámulták, ahogy a zajos, fekete motorkerékpár a beton szélén csikorogva megállt, a motor még vicsorgott.

 

Jacob sürgősen intett nekem.

 

-„ Szaladj, Bella.”- túlordította a motor vicsorgását.

 

Egy másodpercre lefagytam, míg megértettem.

 

Gyorsan Mike-ra néztem. Tudtam, alig van időm.

 

Milyen messze fog elmenni Alice, hogy nyilvánosan megfékezzen?

 

-„ Nagyon beteg lettem és hazamentem, rendben?”- mondtam Mike-nak, hangom hirtelen megtelt izgalommal.

 

-„Rendben.”- morogta.

 

Gyorsan megpusziltam Mike arcát. -„ Köszönöm, Mike. Jövök neked eggyel!”- kiáltottam, ahogy elvágtáztam.

 

Jacob túráztatta a motorját miközben vigyorgott. Felugrottam az ülése mögé, miközben a kezeimet a dereka köré fontam.

 

Észrevettem Alice-t, lefagyva az étterem szélénél, szemei szikráztak a dühtől, ajkát visszabiggyesztette a fogaira.

 

Védekező pillantottam.

 

Aztán olyan gyorsan száguldottunk az aszfalton, hogy a gyomromat elvesztettem valahol mögöttem.

 

-„ Tarts ki” – kiáltotta Jacob.

 

Elrejtettem az arcomat a hátában, ahogy száguldott az országúton. Tudtam, hogy le fog lassítani, amikor elérjük a Quileute határt. Nekem csak ki kellett tartanom addig. Csendben és buzgón imádkoztam, hogy Alice ne kövessen, és hogy Charlie történetesen ne lásson meg…

 

Nyilvánvaló volt, amikor elértük a biztonságos zónát. A motor lassult, és Jacob felegyenesedett és nevetve ordított. Kinyitottam a szemem.

 

-„Megcsináltuk”- kiáltotta. –„ Nem rossz egy szökés, mi?

 

-„Jó ötlet, Jake.”

 

-„Emlékszem, hogy mit mondtál a médium vérszopóról, nem látja előre, hogy mit fogok csinálni. Örülök, hogy nem hitted – hogy ő akadály lett volna, hogy el gyere az iskolából.”

 

-„ Ez az, amiért nem fontoltam meg ezt.”

 

Diadalmasan nevetett. –„ Mit akarsz csinálni ma?”

 

-„ Bármit.” – nevetem vissza. Szabadnak éreztem magam.

 

 

Oldal: 7.fejezet
Twilight-New Moon-Eclipse-Breaking Dawn - © 2008 - 2024 - minden-ami-twilight.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat