Eclipse:

1. fejezet: Ultimátum

Bella,

Nem tudom miért íratsz Charlie-val üzeneteket Billy-nek, mintha másodikosok lennénk- ha beszélni akarnék veled, akkor válaszolnék a...

A te döntésed volt, oké? Nem követheted mindkét utat mikor...

A „halálos ellenségek” melyik része túl bonyolult neked hogy...

Tudom hogy hülyén viselkedek, de nincs más mód hogy...

Nem lehetünk barátok, ha az összes idődet egy rakás...

Azzal csak rosszabb, ha túl sokat gondolok rád, szóval kérlek ne írj többet...

Igen, nekem is hiányzol. Nagyon. Semmi sem változott. Sajnálom...

Jacob

 

Végigfuttattam az ujjaim a papíron, éreztem a mélyedéseket, ahogy a tollat olyan erősen nyomták a papírra, hogy majdnem átszakította azt.  El tudtam képzelni, miközben ezt írta- ahogy a durva kézírásával körmölte a mérges hangvételű levelet, egymás után áthúzgálva a sorokat, mikor nem találta a megfelelő szavakat, talán a tollat is eltörte azzal a hatalmas kezével,  ez megmagyarázná a tintapacákat is. Elképzeltem, ahogy az erőlködés közben összehúzta a szemöldökét és ráncolta a homlokát. Ha ott lettem volna, talán nevettem volna rajta. Agyvérzést ne kapj, Jacob – mondtam volna neki. Csak bökd már ki mit akarsz!

A nevetés volt az utolsó dolog, amit most szerettem volna, újraolvasva a szavakat, amiket szinte már kívülről tudtam.A válasza a könyörgő levelemre – amit Charlie-n keresztül juttattam el Billy-hez, mint a másodikosok tényleg, ahogy rámutatott -  nem lepett meg.A lényeget már akkor  tudtam, mielőtt kinyitottam volna a levelet. A legmeglepőbb az volt, ahogy minden egyes áthúzott sor sebeket okozott bennem- mintha a levél minden egyes pontján pengeélek lettek volna. Sőt, sokkal több ennél, minden dühös kezdés hatalmas szenvedés bújt meg, Jacob fájdalma mélyebben érintett, mint a sajátom. Míg ezen gondolkoztam, megéreztem a füstölő főzőlap félreismerhetetlen szagát, ami a konyha irányából jött. Egy másik házban, a tény, hogy rajtam kívül valaki más főzött volna, nem lett volna ok a pánikra. Begyömöszöltem az összegyűrt papírt a  hátsó zsebembe és futottam, egy szempillantás alatt a földszinten voltam.

A spagettiszószos üveg amit Charlie tett a mikróba még csak egyet fordult, amikor feltéptem az ajtaját és kivettem.

„Mit csináltam rosszul?” kérdezte Charlie.

„A tetejét levehetted volna először, apu. A fémet nem igazán szereti a mikró.”

Gyorsan levettem a tetejét, miközben beszéltem, a szósz felét kiöntöttem egy tálba és azt tettem vissza a mikróba, az üveget meg a hűtőbe, beállítottam az időt és megnyomtam a start gombot.

Charlie összeszorított szájjal figyelte az intézkedésemet.

„A tésztát jól csináltam?”

Belenéztem a tűzhelyen álló lábasba – ez volt a szag forrása, ami riasztott.

„Egy kis keverés segítene.” válaszoltam megenyhülten. Találtam egy kanalat és próbáltam felszedni a pépes nagy kupacot, ami le volt tapadva az edény aljára.

Charlie sóhajtott.

„Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt és az ablakon át a szakadó esőt bámulta. Szóval, mi ez az egész?”  kérdeztem.

 „Nem tudom, miről beszélsz.” morogta.

Zavarba ejtett. Charlie amint főz? És mi volt ez a barátságtalan viselkedés? Edward nem volt itt, általában ezt a fajta magatartást

a barátom számára tartogatta, mindent megtett azért, hogy a minden szóval és mozdulattal megfelelően demonstrálja, hogy „nem szívesen látott” vendég nálunk. Charlie erőlködése teljesen felesleges volt – Edward pontosan tudta a show nélkül is, hogy mire gondolt épp apu.

A szón - barátom – töprengtem ismerős izgalommal, miközben kavargattam a tésztát.

Ez egyáltalán nem volt a megfelelő szó. Egy sokkal kifejezőbb dolog kellett volna, amivel ki tudtam volna fejezni az örökké szóló elkötelezettségemet...De a szavak, mint például végzet és sors csöpögősen hangzottak hétköznapi használatban.

Edward fejében teljesen más szó járt, és ez volt az izgalmam forrása. A nyelvem hegyén ízlelgettem a szót, csak hogy elgondolkodjak rajta.

Menyasszony.

Uhh. Megborzongtam a gondolattól.

 

„Lemaradtam valamiről? Mióta csinálsz te vacsorát?” kérdeztem Charlie-t. A tésztagubanc egyre kisebb lett ahogy piszkálgattam. „Vagyis, akarom mondani, próbálsz vacsorát csinálni?”

Charlie vállat vont.

„Nincs olyan szabály ami azt mondaná, hogy nem főzhetek a saját házamban.”

„Te tudnál róla.” válaszoltam vigyorogva, miközben a bőrkabátjára tűzött jelvényre néztem.

„Hahh. Jól mondod.” Kibújt a dzsekijéből, mintha a pillantásom emlékeztette volna, hogy még mindig rajta van, és felakasztotta az erre a célra szolgáló fogasra.

A pisztolytáskája már fel volt akasztva – egy pár hete már nem volt rá szüksége bent a hivatalban. Nem volt több zavaró eltűnési eset, ami felfordulást okozott volna a washingtoni kisvárosban, Forks-ban, a hatalmas, titokzatos farkasok sem bukkantak fel többet a mindig esős erdőben...

Csendben bökdöstem a tésztát, azon gondolkodtam, hogyan vehetném rá Charlie-t, hogy elmondja, mi miatt bosszankodik a szabadidejében. Az apám nem volt a szavak embere, és az erőfeszítései, hogy egy leülős, beszélgetős vacsorát celebráljon világossá tette számomra, hogy rá nem jellemző módon rengeteg szó kavaroghatott a fejében.

Szokásomhoz híven az órára pillantottam – ezt megtettem mindig párszor ilyentájt. Már csak fél óra.

A délutánok voltak a legnehezebben elviselhetőek a napban. Mióta az előző legjobb barátom (mellesleg vérfarkas ), Jacob Black beárult, hogy titokban motoroztam – mindezt azért csinálta, hogy szobafogságra ítéljenek és így ne tudjak a barátommal (aki mellesleg vámpír) lenni, Edward Cullen-nel – Edward csak este héttől 9:30-ig látogathatott meg engem, mindig szigorúan a házunk keretei között és apu felügyelete alatt, csalhatatlanul mogorva tekintete kereszttüzében.

Ez a korábbi, kevésbé szigorú szobafogság kiterjesztése volt, amit a magyarázat nélküli háromnapos eltűnésemért, és a sziklaugrás említéséért érdemeltem ki.

De természetesen Edward-ot láthattam az iskolában, és ez ellen Charlie semmit sem tehetett. Ezen kívül Edward majdnem minden éjszakát a szobámban töltött, amiről persze Charle-nak fogalma sem volt. Edward képessége, aminek segítségével könnyedén és halkan mászott át a második emeleti ablakomon, majdnem annyira hasznos volt, mint amivel képes volt Charlie gondolataiban olvasni.

Habár csak a délutánt kellett Edwardtól távol töltenem, elég volt ahhoz hogy nyugtalan legyek, és az órák mindig nagyon lassan teltek. De mégis ellenkezés nélkül tűrtem a büntetésem,  mert -egyrészt- tudtam, hogy megérdemlem- másrészt pedig- nem bírtam elviselni, hogy megbántom aput azzal, hogy azonnal elköltözzek, mikor egy sokkal tartósabb elválás közeledett számomra, Charlie számára láthatatlanul.

Apu morogván leült az asztalhoz és kihajtotta a nyirkos újságot, majd perceken múlva rosszallóan csettintgetett a nyelvével.

„Nem tudom, miért olvasod el a híreket, apu. Csak felidegesíted magad.”

Nem figyelt rám, az újsággal a kezében mérgelődött.

„Na ezért akar mindenki kisvárosban élni. Nevetséges!”

„Mi  baj van a nagyvárosokkal?”

„Seattle vezeti a gyilkossági statisztikákat az országban. Két megoldatlan gyilkosság az elmúlt két hétben. El tudnád így képzelni ott az életed?”

„Azt hiszem, Phoenix előrébb áll a gyilkosságok számát tekintve, apu. És én ott éltem.” És ott soha nem voltam olyan közel ahhoz, hogy megöljenek, mint miután az ő békés kisvárosába költöztem. Nézzük a tényeket, jó pár listán rajta vagyok már...A kanál remegett a kezemben, hullámokat vetett a víz a tálban.

„Nos, nincs az a pénz amiért oda költöznék.” mondta Charlie.

Feladtam a vacsora megmentésére tett kísérleteimet és elkezdtem tálalni, a steakhez használt késsel kellett vágnom adagokat a tésztából Charlie-nak és magamnak, miközben ő tétován figyelt. Charlie mártást tett az adagjára majd nekilátott az evésnek. Amennyire csak tudtam, befedtem szósszal saját összeragadt tésztaadagomat és lelkesedés nélkül követtem a példáját. Egy percig némán ettünk, Charlie még mindig a híreket olvasta szóval elővettem az elég rossz állapotú Üvöltő szelek példányomat onnan, ahol reggelizés közben hagytam, és próbáltam belemerülni a századfordulós Angliába, amíg apura vártam, hogy elkezdjen beszélni.

Annál a résznél tartottam épp, ahol Heathcliff  visszatér, mikor Charlie megköszörülte a torkát és ledobta az újságot a földre.

„Igazad volt.” mondta Charlie. „Volt okom, hogy ezt csináljam.” A villájával a ragacsos tésztára bökött. „Beszélni akartam veled.”

Félretettem a könyvet, a kötés már annyira szétfoszlott, hogy hirtelen leesett az asztalra.

„Csak szólnod kellett volna.”

Bólintott, szemöldökét összehúzta.

„Igen. Majd legközelebb nem felejtem el. Csak azt gondoltam, hogy azzal, hogy én csinálok vacsorát, megpuhíthatlak.”

Nevettem.

„Működött. A főzési képességeid hatására olyan puha lettem, mint a vaj. Mit szeretnél, apu?”

„Nos, Jacob-ról lenne szó.”

 Éreztem, hogy megmerevedik az arckifejezésem.

„Mi van vele?” kérdeztem hűvösen.

„Nyugi, Bells. Tudom, hogy még mindig mérges vagy, amiért feldobott, de ez volt a helyes dolog. Csak feleősségteljesen viselkedett.”

„Felelősségteljesen.” ismételtem metszőn, szemeimet forgatva. „Jólvan. Szóval, mi van Jacobbal?”

Az óvatlanul kicsúszott kérdés visszhangzott a fejemben. Mi van Jacobbal? Mit fogok tenni vele? Az előző legjobb barátom, aki most...nos, mi is? Az ellenségem? Elszégyelltem magam.

Charlie arca hirtelen óvatos lett.

„Ne légy rám mérges, oké?”

„Mérges?”

„Nos, Edwardról is szó lenne.”

Összevontam a szemöldököm.

Charlie hangja mogorvább lett.

„Beengedem a házba, nem igaz?”

„Persze, be.” tettem hozzá. „Rövid időre. Na persze, akár engem is kiengedhetnél a házból rövid időre néha.” folytattam csupán viccelve. Tudtam, hogy lakat alatt leszek ebben a tanévben. „Az utóbbi időben egész jól viselkedek.”

„Nos, ez is része a mondandómnak...”

Ekkor Charlie arcán váratlan, füligérő mosoly jelent meg, egy pillanatra húsz évvel fiatalabbnak tűnt.

Egy halvány reménysugarat láttam ebben a mosolyban, de óvatosan folytattam.

„Most összezavartál. Akkor Jacobról, Edwardról, vagy a szobafogságomról van szó?”

Újból felvillantotta a vigyort.

„Mindháromról.”

„És milyen arányban?” kérdeztem.

„Oké.” sóhajtott, majd megadásra készen felemelte a kezét. „Szóval arra gondoltam, hogy talán feloldom a szobafogságot, bizonyos feltételekkel a jó viselkedésedért. Lenyűgöző, hogy a többi tinédzserhez képest mennyire nem nyafogtál.”

Felvontam a szemöldököm.

„Komolyan? Szabad vagyok?”

Ez most honnnan jött? Teljesen biztos voltam abban, hogy háziőrizet alatt leszek, amíg el nem költözök, és Edward sem vett észre semmi megingást Charlie gondolataiban.

Charlie feltartotta egy ujját.

„Bizonyos feltételekkel.”

A lelkesedésem azonnal szertefoszlott.

„Fantasztikus.” sóhajtottam.

„Bella, ez inkább kérés, mint követelés, oké? Szabad vagy. De remélem jól használod ezt a szabadsgáot...megfontoltan.”

„Ez mit jelent?”

Újból sóhajtott.

„Tudom, hogy elégedett vagy azzal, hogy minden idődet Edwarddal töltheted...”

„Alice-el is szoktam lógni.” szóltam közbe. Edward nővérének nem volt kijelölt látogatási ideje, akkor jött és ment, amikor akart. Charlie teljesen a hatása alatt volt.

„Ez igaz.” mondta. „De a Culleneken kívül vannak más barátaid is, Bella. Vagy legalábbis voltak.”

Egy pillanatig csak bámultunk egymásra.

„Mikor beszéltél utoljára Angela Weberrel?” bökte ki végül.

„Pénteken ebédnél.” válaszoltam rögtön.

Edward visszatérése előtt a sulis barátaim két csoportra szakadtak. Tetszett a gondolat, hogy úgy gondoljak rájuk, mint jó vs. gonosz. Vagy mondjuk mi és ők.

A jó fiúk között volt Angela, a barátja, Ben Cheney és Mike Newton, ők nagylelkűen megbocsátották nekem az őrült viselkedésemet, mikor Edward elhagyott. Lauren Mallory volt a gonosz csoport magja az ők oldalon, mint majdnem mindenki az első barátaim közül Forksban, Jessica Stanley is elégedettnek tűnt az anti-Bella programmal.

Edward visszatérésének megvolt az ára, Mike barátsága nem volt már olyan, mint azelőtt, de Angela megingathatatlanul hű maradt, Ben pedig követte őt.

A természetes idegenkedés ellenére- amit a legtöbb ember érzett a Cullenekkel szemben, Angela minden nap szófogadóan Alice mellett ült ebédnél. Nehéz volt nem elbűvölődni a Cullenektől- csak adni kellett nekik esélyt arra, hogy elbűvöljenek.

„Az iskolán kívül?” kérdezte Charlie, újból magára vonva a figyelmemet.

„Senkit sem láttam az iskolán kívül, apa. Szobafogság, emlékszel? És Angelának is van barátja. Mindig Bennel van. Ha tényleg szabad vagyok” tettem hozzá még mindig erősen kétkedve, „talán összefuthatunk.”

„Oké. De akkor...” kezdte vonakodva. „Te és Jake annyit lógtatok együtt, mintha összenőttetek volna, most meg -”

Közbevágtam.

„Rátérnél a lényegre, apu? Mik a feltételeid – pontosan?”

„Nem hiszem, hogy az összes barátodat ott kéne hagynod a fiúd miatt, Bella.” mondta keményen. „Nem szép dolog, és szerintem az életed kiegyensúlyozottabb lenne, ha pár embert megtartanál benne. Ami múlt szeptemberben történt...”

Megborzongtam.

„Nos” folytatta magyarázva. „Ha Edward Cullenen kívül másról is szólt volna az életed, talán nem történt volna ez meg.”

„Pontosan ugyan ez történt volna.” morogtam.

„Talán, talán nem.”

„A lényeg?” emlékeztettem.

„Arra használd az újonnan kapott szabadságodat, hogy meglátogatod a barátaidat is. Tarts egyensúlyt.”

Lassan bólintottam.

„Az egyensúly jó dolog. Esetleg ehhez is van megszabott időkeret amit teljesítenem kell?”

Megrázta a fejét.

„Nem akarom túlbonyolítani. Csak ne feledkezz meg a barátaidról...”

Már régóta küzdöttem ezzel a dilemmával. A barátaim. Emberek, akiket – a saját biztonságuk érdekében- soha többé nem láthatok az érettségi után.

Akkor most mi lenne a helyes? Töltsek velük annyi időt, amennyit csak lehet, amíg tudok? Vagy már most kezdjem az elválást, hogy fokozatos legyen?

Megremegtem a második lehetőség gondolatától.

„...különösen Jacobról ne.” tette hozzá Charlie mielőtt jobban átgondolhattam volna a dolgokat.

Ez nagyobb dilemma, mint az előző. Beletelt egy percbe, hogy megtaláljam a helyes szavakat.

„Jacobbal kicsit...bonyolultabb a helyzet.”

„A Blackek szinte a családhoz tartoznak, Bella,” mondta ismét apai szigorral. „És Jacob nagyon, nagyon jó barátod volt.”

„Tudom.”

„Egyáltalán nem is hiányzik?” kérdezte Charlie zavartan.

Hirtelen úgy éreztem, megdagadt a torkom, kétszer is torkot kellett köszörülnöm, mielőtt válaszoltam.

„De, hiányzik.” mondtam lesütött szemmel. „Nagyon is.”

„Akkor mi ebben a bonyolult?”

Ez volt az, amit nem volt szabad elmondanom. A szabályok tiltották, hogy normális emberek – emberi lények, mint én vagy Charlie – tudjanak a titkos, rejtélyekkel és a titokban köztünk élő szörnyetegekkel teli világról.

Én mindent tudtam erről a világról- ennek eredményeként nem kis bajba is kerültem. Nem akartam Charliet is veszélybe sodorni.

„Jacobbal van egy kis konfliktusunk,” kezdtem lassan. „A barátság dologról. Nem mindig tűnik elégnek a barátság Jacob számára.”

Ezt mondtam okként, ami igaz volt, bár teljesen lényegtelen, olyan részletek nélkül ez kevésbé olyan borzalmas, mint a tény, hogy Jacob vérfarkasfalkája teljes szívből gyűlölte Edward vámpírcsaládját – és engem is, mivel azt terveztem, hogy csatlakozok ehhez a családhoz.

Ezt nem igazán lehetett Jacobnak hagyott üzenetekkel megoldani, pláne úgy, ha nem válaszolt a hívásaimra. A tervet pedig – hogy személyesen találkozzak egy vérfarkassal- a vámpírok nem fogadták kitörő lelkesedéssel.

„Edward nem áll készen egy kis versenyre?” Charlie hangja már szarkasztikus volt.

Sötét pillantást lövelltem felé.

„Nincs verseny.”

„Azzal csak megbántod Jaket, ha így kerülöd őt. Inkább lenne csak a barátod, minthogy ne találkozzatok.”

Oh, remek, most már én kerülöm őt?

„Egészen biztos vagyok benne, hogy Jake nem akar a barátom lenni egyáltalán.”

A szavak szinte égették a számat.

„Egyáltalán honnan jött ez az ötleted?”

Charlie úgy tűnt, hirtelen zavarba jött.

„Csak a minap jött szóba a téma Billyvel...”

„Te és Billy pletykásabbak vagytok, mint a vénasszonyok.”

A villámmal mérgesen szurkáltam a dermedt tésztát a tányéron.

„Billy aggódik Jake miatt,” mondta Charlie. „Nehéz idők járnak Jake-re...szomorú mostanában.”

Összerezzentem, de a szememet továbbra is a tányérra szegeztem.

„És te is olyan boldog voltál mindig, mikor az egész napot Jake-el töltötted.” sóhajtotta.

„Most is boldog vagyok.” Szűrtem ki morogva a fogaim közt.

A szavaim és a hangsúlyom közti ellentmondás megtörte a feszültséget. Charlie nevetésben tört ki-  nekem is nevetnem kellett.

„Oké, oké.” mentem bele végül. „Egyensúly.”

„És Jacob!” emelte ki.

„Megpróbálom.”

„Helyes. Találd meg az egyensúlyt Bella. És, oh, igen...jött pár leveled.” mondta, különösebb bonyolítás nélkül lezárva a témát.

„A tűzhely mellett vannak.”

Nem mozdultam, a gondolataim Jacob körül jártak, ahogy rá gondoltam, mérges lettem.

Úgy tűnt, csak valami reklámlevél az, anyutól tegnap kaptam egy csomagot, mást levelet nem vártam.

Charlie eltolta a székét az asztaltól és felállt. A mosogatóhoz vitte a tálját, de mielőtt megnyitotta volna a csapot megállt, és felém lökött egy vastag borítékot.

A levél átsiklott az asztalon és a könyökömnél állt meg.

„Ööö...köszi.” motyogtam.

Aztán észrevettem a címzést – a levél a Délkelet- alaszkai Egyetemről jött.

„Ez gyors volt. Azt hittem, ennél lekéstem a határidőt.”

Charlie kuncogott.

Megfordítottam a borítékot és kérdőn rá néztem.

„Ez nyitva van.”

„Csak kíváncsi voltam.”

„Megrémiszt, sheriff. Ez már szövetségi bűntény.”

„Áh, csak olvasd el.” 

Kivettem a levelet és egy összehajtogatott papírt a kurzusok időbeosztásáról.

„Gratulálok!” mondta, mielőtt bármit is el tudtam volna olvasni. „Az első hely, ahova felvettek.”

„Köszi apu.”

„Beszélnünk kellene a tandíjról. Félretettem egy kis pénzt -”

„Hé, hé, semmi ilyesmiről hallani sem akarok. Nem akarom, hogy a nyugdíjas éveidre tartogatott pénzhez kelljen nyúlni apu.” Van már alaptőkém. Vagyis ami megmaradt belőle- és ezzel nem igazán lehetett sok mindent kezdeni.

Charlie összehúzta a szemöldökét.

„Néhány hely elég drága, Bells. Segíteni akarok. Nem kell mindenáron Alaszkába menned, csak azért, mert az olcsóbb.”

Egyáltalán nem volt olcsóbb. De messze volt, és Juneauban évente 365 napból átlagosan 321-en felhős az ég. Az első az én feltételem volt, a második Edwardé.

„Már elintéztem. És amúgy is, nagy az ösztöndíj összege és könnyű hitelhez jutni.”

Reméltem nem volt túl nyilvánvaló, hogy blöffölök. Nem igazán néztem még utána ezeknek a dolgoknak.

„Akkor..” kezdte Charlie, aztán összeszorította a száját és félrefordult.

„Akkor mi?”

„Semmi. Csak...” Charlie összevonta a szemöldökét. „Csak kíváncsi vagyok...mik Edward tervei a következő évre?”

„Oh.”

„Nos?”

Három gyors kopogás mentett meg. Charlie a szemét forgatta, én viszont felpattantam.

„Jövök!” kiáltotta, míg Charlie valami olyasmit motyogott hogy „Tűnj már el.”. Nem vettem róla tudomást és mentem, hogy beengedjem Edwardot.

Szinte -nevetségesen lelkesen- kitéptem az ajtót, és ott volt ő, az én személyes csodám.

Az eltelt idő alatt sem lettem immunis az arca tökéletességére, és biztos voltam benne, hogy soha nem fogok hozzászokni.

Végigfutottam szemeimmel sápadt, fehér vonásain, szögletes állkapcsán, lágy hullámot formázó telt ajkain – amik most épp mosolyra görbültek, az orra egyenes vonalán, erőteljes arccsontján, sima, márványos homloka ívén- melyet részben eltakart kusza, az esőtől sötétebb árnyalatú, bronz színű haja...

A szemeit a végére tartogattam, tudva, hogy ha belenézek, nagy valószínűséggel elveszítem a gondolataim fonalát. A szeme tág volt, meleg, olvadt arany színű, vastag fekete szempillák keretezték.

Akárhányszor a szemébe néztem, furcsán éreztem magam – mintha szivacsból lettek volna a csontjaim. Kicsit szédültem is, de ez attól lehetett, hogy nem vettem levegőt. Megint.

Ezért az arcért a világ bármelyik modellje a lelkét is odaadná. És igen, talán pontosan ez lenne az ára: egy lélek.

Nem, nem hittem ebben. Már a gondolattól is bűnösnek éreztem magam ennek a gondolatától is, és hálás voltam – mint mindig- hogy én voltam az egyetlen, akinek a gondolata rejtély volt Edward előtt.

A kezei után nyúltam és sóhajtottam, mikor hideg ujjai megtalálták az enyémeket.

Az érintésével furcsa megkönnyebbülést éreztem- mintha eddig fájdalmaim lettek volna, de ez hirtelen megszűnt.

„Szia.” mondtam mosolyogva, hogy visszatérjek a normál köszönéshez.

Felemelte összefűzött ujjainkat és a kézfejével lágyan megsimogatta az arcomat.

„Hogy telt a délutánod?”

„Lassan.”

„Akárcsak nekem.”

A csuklómat az arcához húzta, ujjaink még mindig össze voltak fűzve. Lehunyta a szemét, és orrával megérintette a bőrt, majd gyengéden elmosolyodott. Csak élvezte az illatot, miközben ellenállt a bornak – ahogy egyszer említette.

Tudtam, hogy a vérem illata – ami neki sokkal édesebb volt bárki másénál, tényleg akár a bor a sok víz mellett, egy alkoholista számára- égető szomjúságot, fájdalmat okozott neki. De nem úgy tűnt, hogy ettől megfutamodna most, mint ahogy egyszer régen tette. Csupán homályos elképzeléseim voltak arról, mekkora erőfeszítések lehetettek ezen egyszerű gesztusa mögött.

Elszomorított, hogy ilyen erősen kell kontrollálnia magát. Azzal nyugtattam magamat, hogy már nem kell sokáig fájdalmat okoznom neki.

Meghallottam, hogy közeledett Charlie, hangosan lépdelve, hogy kifejezze szokásos nemtetszését a vendég felé.

Edward kinyitotta a szemét és leengedte a kezünket, ami még mindig össze volt kulcsolva.

„Jó estét, Charlie.” Edward mindig tökéletesen udvarias volt, annak ellenére, hogy Charlie nem érdemelte meg.

Charlie csak mordult egyet, és megállt, karjait a mellkasa előtt összefonva.  Mostanában a szülői felügyeletet túlságosan komolyan vette.

„Újabb adag felvételis levelet hoztam.” szólt Edward, és felemelt egy vaskos borítékot. A kisujján egy tekercs bélyeg volt, mintha gyűrűt viselt volna.

Sóhajtottam egyet. Mennyi egyetem volt még hátra, amire nem kényszerített még, hogy jelentkezzek? És hogyan talált még kibúvót a határidők alól? Már közeledett a tanév vége.

Elmosolyodott, mintha csak a gondolataimban olvasna, biztosan nyilvánvaló volt az arckifejezésem alapján, mire gondolhatok.

„Van még néhány nyitott határidő. Pár hely pedig gyakran tesz kivételeket.”

Csak elképzelni tudtam, mi motiválná a kivételeket. Jelentős összegek szerepelhetett benne.

Edward elnevette magát az arckifejezésem láttán.

„Mehetünk?” kérdezte, a konyhaasztal felé terelve engem.

Charlie fújtatott egyet, majd követett minket, holott aligha lehetett volna kifogása a mai napi programunkkal szemben. Szinte napi szinten piszkált az egyetemi felvételi miatt.

Gyorsan leszedtem az asztalt, míg Edward egy félelmetes rakást halmozott fel a jelentkezési lapokból.

Mikor a pultra tettem az Üvöltő szelek-et Edward felhúzta egyik szemöldökét. Pontosan tudtam, mi jár a fejében, de Charlie közbevágott, mielőtt Edward szólhatott volna.

„Ha már az egyetemi felvételikről van szó Edward,” mondta Charlie, a hangja egyre barátságtalanabb volt – próbálta elkerülni, hogy közvetlenül kelljen megszólítania, de amikor muszáj volt, akkor emiatt még mérgesebb lett. „Bella és én a jövő évről beszélgettünk. Te eldöntötted már, hogy hova mész iskolába?”

Edward elmosolyodott és barátságosan válaszolt.

„Még nem. Kaptam már pár felvételi válaszlevelet, de még mérlegelem a lehetőségeimet.”

„Hova vettek fel?”

„Syracuse...Harvard...Dartmouth...és ma kaptam meg a Délekelt-alaszkai Egyetem  levelét.” Edward kissé elfordította a fejét és rám kacsintott. Elfojtottam a kuncogásom.

„Harvard?...Dartmouth?” motyogta Charlie, nem tudta elrejteni tiszteletét. „Nos ez igazán...ez már valami. Igen, de az Alaszkai Egyetem..nos, nem gondolhatod komolyan, ha akár az IVY League- ra is járhatsz. Úgy értem, az apád biztosan azt akarná, hogy...”

„Carlisle elégedett akármit is választok.” válaszolta neki Edward higgadtan.

„Hmph.”

„Képzeld Edward!” szóltam hirtelen, tovább folytatva a játékot.

„Mi az Bella?”

Rámutattam a vastag borítékra a pulton.

„Én is épp ma kaptam meg a felvételimet az Alaszkai Egyetemről!”

„Gratulálok!”  szólt vigyorogva. „Micsoda véletlen egybeesés.”

Charlie szemöldökét ráncolva bámult ránk.

„Remek.” motyogta egy perc után. „Megyek nézem a meccset Bella. Kilenc harminc!”

Ez volt a szokásos látogatási időpont vége.

„Ööö...apu?Emlékszel, hogy a szabadságomról beszélgettünk nem is olyan régen...?

Sóhajtott.

„Rendben. Oké. Akkor tíz harminc. Hét közben az iskola miatt még életben van a szabály.”

„Bella nincs többé szobafogságra ítélve?” kérdezte Edward. Habár tudtam, hogy nem volt igazán meglepve, nem tudtam mitől lett hirtelen olyan izgatott a hangja.

„Feltételesen.” javította ki Charlie. „Miért fontos ez neked?”

Helytelenítő tekintettel Charlie-ra meredtem, de nem vette észre.

„Csak jó tudni.” válaszolta Edward. „Alice már majd meghal, hogy találjon valakit, aki elmegy vele vásárolni, és biztos vagyok benne, hogy Bella szívesen látna már városi fényeket.” mondta rám mosolyogva.

Charlie hirtelen felmordult.

„Nem!” Arca hirtelen lilába váltott.

„Apu! Mi a baj?”

Komoly erőbe telt neki, hogy ne szorítsa össze a fogait.

„Nem akarom, hogy most Seattle-be menj.”

„Mi?”

„Meséltem, mit írt az újság – valami banda gyilkolászik Seattle-ben és szeretném, ha kimaradnál ebből, oké?”

A szemeimet forgattam.

„Apu, nagyobb esély van arra, hogy fényes nappal leütnek, minthogy azon az egyetlen napon Seattle-ben...”

„Nem, így van Charlie.” mondta Edward közbevágva. „Én sem Seattle-re gondoltam, hanem Portlandra. Én sem engedném Bellát Seattle-be, persze, hogy nem.”

Hitetlenül néztem rá, de ő közben elővette Charlie újságját és elmélyülten olvasta az első oldalt.

Biztosan csak aput akarta lecsillapítani. A gondolat, hogy veszélyben lennék akár a legveszélyesebb emberi lények mellet is, míg Alice vagy Edward velem van határozottan nevetségnek tűnt.

Működött. Charlie egy percig némán meredt Edwardra, majd vállat vont.

„Helyes.”

Elindult a nappali felé – kicsit már sietett, biztos nem akart lemaradni a kezdő dobásról.

Megvártam, míg bekapcsolta a tévét, hogy ne halljon meg minket.

„Mi a...?” kezdtem a kérdést.

„Várj egy kicsit.” szólt Edward, fel sem nézve az újságból. A szemeit az első cikkre szegezte, majd felém lökte az első jelentkezési lapot. „Szerintem ennél is használhatod az eddigi esszéidet. Ugyanazok a kérdések.”

Charlie még biztos hallgatózott. Sóhajtottam, majd elkezdtem kitölteni az ismétlődő kérdéseket: név, cím, családi állapot...Pár perc múlva felnéztem, Edward töprengve bámult ki az ablakon. Mikor visszafordultam a papírokhoz, először tűnt fel az iskola neve. Felhorkantottam és félrelöktem a papírt.

„Bella?”

„Most komolyan, Edward. Dartmouth?”

Edward felemelte a félig kitöltött papírt és finoman elém tette megint.

„Szerintem tetszene neked New Hampshire.” mondta. „Vannak kiegészítő éjszakai képzések is nekem, és az erdők igazán megfelelőek a mohó kirándulók számára. Gazdag vadállomány.” Felvillantotta a féloldalas mosolyát, amiről tudta, hogy nem tudok neki ellenállni.

Vettem egy mély levegőt.

„Visszafizetheted majd, ha ez boldoggá tesz.” ígérte. „Ha akarod, kamatot is számolok fel.”

„Mintha különösebb megvesztegetés nélkül bekerülnék. Vagy ez is a kölcsön része lenne? Az új Cullen-szárny a könyvtárban? Uhh. Miért ez a téma még mindig?”

„Kitöltenéd csak a jelentkezési lapot, Bella, kérlek? Csupán a jelentkezéstől nem lesz semmi bajod.”

Megfeszült az állkapcsom.

„Tudod mit? Inkább mégsem.”

Kinyújtottam a kezem a papírok felé, hogy összegyűrjem és a szemétbe dobjam őket, de már nem voltak ott. Egy pillanatig az üres asztalra bámultam, majd Edwardra.

Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy megmozdult volna, de a jelentkezési lapok már a kabátzsebében voltak.

„Mit csinálsz?”

„Jobban írom alá a neved, mint te magad. És a lényeget már kitöltötted.”

„Ugye tudod, hogy ezzel már túl messzire mentél?” suttogtam, hátha még sincs úgy elmerülve a meccsben Charlie. „Sehova máshova nem kell jelentkeznem. Már felvettek Alaszkába. Az első szemeszter tandíját ki is tudom fizetni. Ez a legjobb alibi. Semmi szükség kidobni egy rakás pénzt, akárkié is.”

Fájdalom tükröződött az arcán.

„Bella...”

„Ne kezdd megint, beleegyeztem , hogy Charlie kedvéért végigcsinálom ezt, de mindketten tudjuk, hogy nem leszek olyan állapotban, hogy elkezdjem az iskolát ősszel. Hogy emberek közelében legyek.”

Csupán nagy vonalakban tudtam ezekről a kezdeti évekről. Edward soha nem tért ki a részletekre- nem ez volt a kedvenc témája- de tudtam, hogy nem lesz túl kellemes. Az önkontroll kétségtelenül szerzett képesség volt. Bármi más ezen felül az iskolával kapcsolatban nem volt napirenden.

„Úgy tudtam, még nincs eldöntve az időpont.” emlékeztetett Edward lágyan. „Élveznél egy vagy két szemesztert az egyetemen. Rengeteg olyan emberi tapasztalatot szerezhetnél, amit még soha.”

„Majd utána megtapasztalom.”

„Utána azok nem emberi tapasztalatok lennének. Nincs még egy esélyed arra, hogy ember légy, Bella.”

Sóhajtottam.

„Edward, ésszerűnek kell lenned az időponttal kapcsolatban. Túl veszélyes tovább halasztani.”

„Még nincsen veszély.” mondta.

Rábámultam. Nincs veszély? Persze. Csak egy szadista vámpír akarja a halálommal megbosszulni a társának halálát, és lehetőleg lassú, kínzó módszerrel akarja ezt véghezvinni. Ugyan már, ki aggódik itt Victoria miatt? Oh, és igen, a Volturik- a fejedelmi vámpírcsalád egy kisebb vámpírharcosokból álló sereggel- akik kijelentették, hogy a szívem hamarosan megszűnik dobogni, így vagy úgy, mivel az emberek  nem tudhattak a létezésükről. Helyes. Semmi ok a pánikra.

Hiába figyelt Alice folyamatosan- Edward megbízott hátborzongatóan pontos látomásaiban, hogy figyelmeztetnek minket a veszélyről-, ostobaság volt esélyeket latolgatni.

Mellesleg, már megnyertem ezt a vitát. Az átváltozásom dátuma az érettségim utánra lett kitűzve, már csak pár hét volt addig.

Egy hirtelen, kényelmetlen rándulást éreztem a gyomromban, mikor belegondoltam, milyen kevés idő is van hátra.

Persze, az átváltozás muszáj volt – és ez volt a kulcs ahhoz, hogy amit a világon a legjobban akartam, végre megvalósuljon- de tudatában voltam annak, hogy Charlie ott ült a másik szobában és meccset nézet, mint akármelyik másik este. És anyu, messze a napsütötte Floridában, aki kérlelt, hogy töltsem vele és a férjével a nyarat  a tengerparton. És Jacob,a  szüleimmel ellentétben pontosan tudta volna, mi történt, ha eltűnök egy távoli iskolába. Ha a szüleim egy jó ideig nem is gyanakodnának, ha a látogatásokat a drága út, vagy az iskolai kölcsön vagy betegség miatt lemondhatnám, Jacob tudná az igazat.

Egy pillanatra,a gondolat, hogy Jacob biztos elutasítása elhomályosított minden más fájdalmat.

„Bella” mormolta Edward, megrándult az arca mikor észrevette, hogy aggódok. „Nem kell sietni. Nem engedem, hogy bárki is bántson téged. Annyi időd van, amennyit csak szeretnél.”

„De én sietni akarok.” suttogtam, halványan elmosolyodtam, próbáltam viccet csinálni az egészből. „Én is szörny akarok lenni végre.”

Összeszorította a fogait, úgy préselte ki a szavakat.

„Fogalmad sincs, miről beszélsz.” Majd hirtelen az asztalra hajította az újságot, az ujjával az első oldal szalagcímére mutatott.

 

NŐ A HALÁLOS ÁLDOZATOK SZÁMA, A RENDŐRSÉG BANDATEVÉKENYSÉGTŐL TART

 

„Miért kell ezzel foglalkozni?”

„A szörnyetegnek lenni nem vicc, Bella.”

Újból a címre néztem, aztán megkeményedett arcvonásait fürkésztem.

„Egy...egy vámpír csinálja ezt?” suttogtam.

Humortalanul elmosolyodott. A hangja halk és hideg volt.

„Meglepődnél, ha tudnád, hogy a híreitekben mennyi borzalmas ügy mögött az én fajtám áll. Könnyű felismerni, ha tudod, mit keress. Az információk alapján egy újszülött vámpír  jár Seattle-ben. Vérszomjas, vad és irányíthatatlan. Ahogy mindannyian kezdjük.”

Az újságra pillantottam, kerülve a tekintetét.

„Egy pár hete követjük figyelemmel az eseményeket. Az összes jel megvan – a valószínűtlen eltűnések, mindig éjszaka, a hanyagul otthagyott holttestek, más bizonyítékok hiánya...igen, valaki új. És úgy tűnik senki sem vállal felelősséget az újoncért...” Vett egy mély levegőt. „Nos, ez nem a mi problémánk. Nem is figyeltünk volna fel rá, ha nem ilyen közel történik az ügy. Ahogy mondtam, ez történik  mindig. A szörnyek létezésének rettenetes következményei vannak.”

Próbáltam nem a nevekre nézni a lapon, de annyira kitűntek a szövegből, mintha vérrel írták volna őket. Öt ember, akinek az élete véget ért, akiknek most gyászol a családja. Más volt elvont fogalomként gyilkosságnak tekinteni az eseteket, miután az ember elolvasta ezeket a neveket. Maureen Gardiner, Geoffrey Campbell, Grace Razi, Michelle O’Connell, Ronald Albrook. Emberek, akiknek voltak szülei, gyerekei, barátai, háziállatuk, munkájuk, reményeik és terveik, emlékeik és jövőjük...

„Velem nem ugyanez fog történni.” suttogtam, félig-meddig magamnak. „Nem engedem, hogy ez legyen belőlem. Az Antarktiszon élünk majd.”

Edward felhorkant , megtörve a feszültséget.

„Pingvinek. Nagyszerű.”

Erőtlenül nevettem, levertem az újságot az asztalról, hogy ne kelljen látnom a neveket, halkan pottyant le a linóleumra.

Persze, Edward számításba veszi a vadászati lehetőségeket is. Ő és „vegetariánus” családja – mindannyian elkötelezettek az emberi életek megvédésére- inkább a nagy ragadozókat szerették az étlapjukon látni.

„Alaszka akkor, a terv szerint. Csak valahova, sokkal messzebb mint Juneau  - oda ahol már bőven van grizzli is.”

„Jobban hangzik.” mondta. „Vannak jegesmedvék is. Nagyon hevesek. És a farkasok is nagyobbra nőnek.”

Eltátottam a számat, hirtelen kifújtam a levegőt.

„Mi a baj?” kérdezte. Mielőtt visszanyertem volna az önkontrollt, megdöbbenés tűnt fel az arcán, egész teste megmerevedett.

„Oh. Felejtsd el a farkasokat, ha sértőnek találod a gondolatát.” A hangja hűvös, hivatalos volt, a vállai merevek.

„A legjobb barátom volt, Edward.” motyogtam. Fájt, hogy múlt időben kellett mondanom. „Persze, hogy sértő a gondolat is.”

„Kérlek bocsásd meg a meggondolatlanságomat.” mondta, még mindig hivatalosan. „Nem kellett volna megemlítenem.”

„Ne aggódj emiatt.” A kezeimet bámultam, ahogy ökölbe szorítottam őket az asztalon.

Egy percig mindketten csendben voltunk, aztán éreztem, hogy hideg ujjai az állam alatt voltak, hogy felemeljem a fejemet. Az arckifejezése sokkal gyengédebb volt most.

„Sajnálom. Tényleg.”

„Tudom. És tudom, hogy az nem ugyanaz. Nem kellett volna így viselkednem. Csak hát...épp Jacobon gondolkoztam, mielőtt megjöttél.” tétováztam. Homokszínű szemei akárhányszor Jacob nevét szóba hoztam, mintha sötétebbek lettek volna. A hangom kérlelő lett. „Charlie azt mondja, Jakere nehéz idők járnak.  ..Megbántottam...ez az én hibám.”

„Semmi rosszat nem tettél Bella.”

Mély levegőt vettem.

„Valamit tennem kell, hogy jobb legyen, ennyivel tartozom neki. És ez Charlie egyik feltétele...”

Az arca ismét merev, szoborszerű lett, miközben beszéltem.

„Tudod, hogy szó sem lehet róla, hogy védelem nélkül egy vérfarkas közelébe menj, Bella. És az meg megtörné a megállapodást, ha valamelyikünk átmenne az ő földjükre. Háborút akarsz kezdeni?”

„Persze, hogy nem!”

„Akkor meg nincs tovább értelme erről vitázni.”

Elvette a kezét és elfordult, új témát keresett. Körbenézett, majd a tekintete megállt valamin mögöttem, majd elmosolyodott, habár szeme továbbra is óvatos volt.

„Örülök, hogy Charlie végre kienged – el kéne már jutnod egy könyvesboltba. Nem hiszem el, hogy megint az Üvöltő szeleket olvasod. Nem tudod még fejből az egészet?”

„Nem mindenkinek van fényképezőszerű memóriája.” mondtam röviden.

„Fényképezőszerű memória vagy sem, nem értem, miért szereted. A szereplők szörnyű emberek, akik tönkreteszik egymás életét. Nem tudom Heathcliff és Cathy miként végezné, ha Rómeó és Júlia, Elizabeth Bennet és Mr. Darcy jellegű párok sorába kellene állítani őket. Ez nem egy szerelmi történet, ez egy gyűlölet története.”

„Van pár komoly példányod a klasszikusokból.” csattantam.

„Talán mert az antikvitás nem nyűgöz le.” mondta mosolyogva, láthatóan elégedetten, hogy sikerült kizökkentenie. „Most őszintén, miért olvasod el újra és újra?” A szemeiben most már élénk kíváncsiság tűnt fel, próbálta -újra- megfejteni furcsa agyműködésemet.

Átnyúlt az asztal fölött és kezébe vette az arcomat.

„Mi vonz annyira benne?”

Őszinte kíváncsisága lefegyverző volt.

„Nem vagyok biztos benne,” kezdtem, próbáltam összefüggő lenni, míg tekintete egyáltalán nem szándékosan összezavarta a gondolataimat. „Valamiért az elkerülhetetlenség miatt. Hogy semmi sem választhatja őket szét- sem a nő önzősége, vagy a férfi  gonoszsága, vagy végül a halál...”

Arca elmélyültnek tűnt, amíg a szavaimon töprengett.  Egy pillanat múlva elmolyodott.

„Még mindig azt gondolom, jobb történet lenne, ha egyiküknek lenne valami tulajdonsága, ami mindent helyrehozna.”

„Ez egyfajta nézőpont.” válaszoltam ellenkezve. „A szerelmük az egyetlen megváltó dolog számukra.”

„Remélem neked jobb érzéked van ehhez – szerelembe esni egy ...veszélyes alakkal.”

„Kicsit késő már amiatt aggódnom, hogy kivel esek szerelembe,”  mutattam rá a lényegre. „de figyelmeztetés nélkül is, úgy tűnik egész jól boldogulok.”

Halkan nevetni kezdett.

„Örülök, hogy te így látod.”

„Nos, énmeg remélem, hogy elég okos vagy ahhoz, hogy elkerülj egy ilyen önző alakot. Catherine minden baj forrása, nem Heatchliff.”

„Figyelni fogok.” ígérte.

Sóhajtottam egyet. Nagyon jó volt a figyelemelterelésben.

A kezeimet a kezére tettem és az arcomhoz húztam.

„Látnom kell Jacobot.”

Lehunyta a szemét.

„Nem.”

„Nem veszélyes, tényleg.” mondtam, ismét kérlelve. „Egész napokat töltöttem velük La Push-on és soha semmi nem történt.”

De hibát vétettem, a hangom megbicsaklott a mondat végén, mert rájöttem, hogy ez így nem teljesen igaz. Nem igaz, hogy soha nem történt semmi.

Felvillant egy apró régi emlék – egy hatalmas szürke farkas ugrani készült, pengeéles fogait rám villantotta-, a tenyerem izzadni kezdett, ahogy eszembe jutott , mennyire féltem.

Edward meghallotta, ahogy felgyorsult a szívverésem, bólintott, mintha hangosan bevallottam volna, hogy hazudok.

„A vérfarkasok eléggé labilisak. Néha megsérülnek a közelükben az emberek. Vagy meghalnak.”

Ellenkezni akartam, de egy újabb bevillanó kép belém fojtotta a szót.

Emily Young gyönyörű arca jelent meg a fejemben, akinek arcán három sötét seb éktelenkedett, a jobb szeme sarkától egészen a szájáig, örökké féloldalas grimasszá torzítva mosolyát.

Diadalmas arckifejezéssel várta, hogy megtaláljam a hangomat.

„Nem ismered őket.” suttogtam.

„Jobban ismerem őket, mint gondolnád, Bella. Legutóbb én is ott voltam.”

„Legutóbb?”

„Olyan hetven évvel ezelőtt kereszteztük egymás útját a farkasokkal...Hoquiam mellett éltünk. Ez még azelőtt volt, hogy Alice és Jasper csatlakozott volna hozzánk. Létszámfölényben voltunk velük szemben, de ez nem tántorította volna el őket attól, hogy megtámadjanak, ha nincs Carlisle. Megpróbálta meggyőzni Ephraim Blacket, hogy tudunk békében egymás mellett létezni, és akkor kötöttük a megállapodást.”

Jacob ükapjának nevének említésére felkaptam a fejem.

„Azt hittük Ephraim halálával együtt a vérvonal is kihalt...” mormolta Edward, úgy tűnt, mintha inkább magához beszélt volna. „...hogy az a genetikai eltérés, ami a mutációt okozta, eltűnt...” félbeszakította magát, majd szinte vádlón rám nézett. „A balszerencséd napról napra meggyőzőbbnek hangzik. Észrevetted, hogy  mágnesként vonzod a bajt, olyannyira, hogy ez elég erős volt ahhoz, hogy egy csapat mutáns kutya visszatért a kihalás széléről? Ha a balszerencsédet palackoni tudnánk, tömegpusztító fegyver lenne a kezünkben...”

Elengedtem a fülem mellett a tréfálkozását, figyelmemet a feltételezése ragadta meg – ezt komolyan mondta?

„De nem én támasztottam fel őket. Nem érted?”

„Mit nem értek?”

„Nem a balszerencsém az ok. A vérfarkasok azért tértek vissza, mert ti, a vámpírok is visszatértetek.”

Edward meglepődöttségtől dermedten bámult rám.

„Jacob azt mondta, az indította el a dolgokat, hogy itt van a családod. Azt hittem, hogy ezt már tudtad...”

Összevonta a szemöldökét.

„Tehát ezt gondolják?”

„Edward, nézd a tényeket. Hetven ézzel ezelőtt ide jöttetek és megjelentek a vérfarkasok. Visszatértetek, és a vérfarkasok ismét feltűntek.Szerinted ez csupán véletlen egybeesés?”

Szeme összeszűkült, tekintete révedező lett.

„Carlisle-t érdekelni fogja ez a teória.”

„Teória...” mondtam gúnyosan.

Egy percig némán bámulta a szakadó esőt az ablakon keresztül, belegondoltam, ahogy azon elmélkedik, hogy a családja jelenlétének hatására a helyiek óriáskutyákká változnak.

„Érdekes, de nem igazán fontos részlet.” motyogta egy perccel később. „A helyzet a régi.”

Ezt könnyedén lefordíthattam: csak semmi vérfarkasbarát.

Tudtam, hogy türelmesnek kell lennem Edwarddal. Nem arról volt szó, hogy indokolatlan lett volna a félelme, csak egyszerűen nem értette meg. Fogalma sem volt róla, milyen sokat köszönhetek Jacob Blacknek – sokkal többet, mint az életem, talán a józan eszemet is. Nem szívesen beszéltem erről a sivár időszakról senkivel, pláne nem Edwarddal.

Csak védeni próbált azzal, hogy elment, próbálta megmenteni a lelkemet.

Nem tartottam felelősnek azokért a dolgokért, amiket csináltam, amíg távol volt, vagy az elszenvedett fájdalomért.

Ő viszont magát okolta.

Tehát nagyon óvatosan kellett előadnom a mondandómat.

Felálltam, és megkerültem az asztalt. Kinyújtotta a kezeit felém, az ölébe ültem és elfészkeltem magam hideg, dermedt ölelésében.

A kezeit figyeltem amíg beszéltem.

„Kérlek, csak figyelj egy percre. Ez sokkal fontosabb, ez nem egy régi barát pillanatnyi szeszélye. Jacob szenved.” A hangom elcsuklott ennél a szónál. „Nem tudok nem segíteni  neki. Csak azért, mert nem mindig ember...Figyelj, ő itt volt nekem, amikor én...nem igazán voltam emberi saját magamhoz. Nem tudhatod, milyen is volt...”

Tétovázni kezdtem. Edward karjai mereven öleltek, kezeit ökölbe szorította, az inak is tisztán látszódtak.

„Ha Jacob nem segített volna...nem tudom mire jöttél volna haza. Ennél sokkal többel tartozok neki, Edward.”

Óvatosan az arcára pillantottam.

A szemeit lehunyta, az álla megfeszült.

„Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy elhagytalak.” suttogta. „Soha, ha százezer évig élek se.”

A kezeim közé fogtam az arcát és vártam, végül sóhajtott és kinyitotta a szemét.

 „Csak a helyes dolgot próbáltad tenni. És biztos vagyok benne, hogy bárki mással – aki nem olyan dilis, mint én-  működött volna a dolog. És amúgy is, már itt vagy. Csak ez számít.”

„Ha nem hagytalak volna el, most nem éreznél késztetést arra, hogy az életedet kockáztasd, hogy megnyugtass egy kutyát.”

Összerezzentem.

Már hozzászoktam Jacob lekicsinylő megjegyzéseihez -  vérszívó, pióca, parazita...Valahogy sokkal keményebben hangzott Edward bársonyos hangján.

„Nem tudom, hogyan tudnám helyesen megfogalmazni.” szólt ridegen Edward. „Kegyetlenül fog hangzani. De a múltban túlságosan közel voltam ahhoz, hogy elveszítselek. Tudom, milyen érzés arra gondolni, hogy tényleg el is veszítettelek. Nem viselnék el több veszélyes dolgot.”

„Bíznod kell bennem. Rendben leszek.”

Az arcára megint kiült a fájdalom.

„Kérlek, Bella.” suttogta.

Hirtelen lángoló arany szemeibe néztem.

„Mire kérsz?”

„Kérlek, tedd meg értem. Próbálj biztonságban maradni. Én megteszem, amit tudok, de nagyraértékelném, ha segítenél egy kicsit.”

„Meglátom, mit tehetek.” motyogtam.

„Van fogalmad arról, mennyire fontos vagy nekem? Bármi fogalmad arról, mennyire szeretlek?”

Szorosan a kemény mellkasához szorított, az állát a fejemre támasztotta.

Ajkaimat jéghideg nyakához szorítottam.

„Én tudom, mennyire szertlek téged.” válaszoltam.

„Egy apró fácskát hasonlítasz egy teljes erdőhöz.”

A szemeimet forgattam, de nem vette észre.

„Lehetetlen.”

Megcsókolta a fejem tetejét, majd sóhajtott.

„Nincsen semmi vérfarkas.”

„Nem kezdem elölről a vitát. Látnom kell Jacobot.”

„Akkor meg kell, hogy állítsalak.”

Teljesen biztos volt benne, hogy ez nem lehet probléma. És biztos voltam benne, hogy igaza van ebben.

„Majd meglátjuk.” blöfföltem azért. „Ő még mindig a barátom.”

Megéreztem Jacob üzenetét a zsebemben, mintha hirtelen tíz kilót nyomott volna.

Szinte hallottam a hangját, és úgy tűnt, egyetért Edwarddal – ami a valóságban sosem történt volna meg.

Semmi sem változott. Sajnálom...

 

Oldal: Eclipse-könyv-1.fejezet
Twilight-New Moon-Eclipse-Breaking Dawn - © 2008 - 2024 - minden-ami-twilight.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat